A következő címkéjű bejegyzések mutatása: asszonygyilkos. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: asszonygyilkos. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. december 17., csütörtök

Beavat az asszonygyilkos

Avatatlanul ültem be a vasárnapi Asszonygyilkosra: a büfén kívül még nem láttam játszani a szereplőgárda ifjú színésznövendékeinek többségét, valamint továbbra is érzek különbséget a magyarországi és az erdélyi játéktechnika között, ami miatt mindig magamat is mint nézőt ellenőriznem kell, mielőtt véleményt mondanék. Amúgy, szerintem „teccett”!
Tetszett a bátorság, hogy nem egy realista színjátékot láttunk, hanem egy kritikai élű darab elvont eszközökkel való megjelenítését. Nagyon jól esik, ha engem mint nézőt a színházi helyzet felismerésére újra és újra ráébresztenek. Úgy érzékeltem, hogy többek között ez a célja a játékmester figurájának is. A Pierrot-külső nagyon jól jellemzi a darab mondanivalóját, hogy t.i. cirkusz az egész (média)világ, és funkciója is van azzal, hogy az átállásoknál magára vonja a figyelmet, összegzi a fejezeteket. Azonban számomra csak színfolt maradt az előadásban, hangulat, képi benyomás. Gesztusai és rövid bemondásai a kevésbé éleslátású néző számára (például számomra...), akinek a tekintete néha elkalandozik a háttérben folyó átrendezésekre, nem elég egyértelműek. Talán ha a harmonikás fiú, aki az elején még látható, végig a színpadon maradna, jobban erősítené ezt a külső szem-funkciót, ketten valamiféle összjátékba is kezdhetnének. Akkor a visszatérő némafilmes zene is kapna egy plusz jelentést, hiszen a századeleji némafilmeket improvizatíve kísérő zenészre hasonlítana. Lehet, féltek attól, hogy zsúfolttá válik a színpad.
Apropó színpad! A már emlegetett poszterok túl konkrétak és kidolgozottak ahhoz, hogy ne kapjanak több figyelmet. Lehet, hogy ez is „keret” akart lenni azért, hogy végig emlékeztessenek arra, a színpadon folyó bonyodalmak csak egy sikerorientált, kifelé forduló világ belső mocsokságai. De tényleg zavartak, hogy olyan fent voltak.
Akinél a legjobban éreztem, hogy nyit a közönség felé, az a Derzsi Dezső által játszott asszonygyilkos volt. A szerep maga is adta a lehetőséget, hogy reflektáljon a színpad és nézőtér határára, hiszen egy színészből lett gyilkosról volt szó. A kifelé forduló játékával, a nézők spontán megtapsoltatásával, a nézőtér felől érkezve mindig kellemes meglepetéseket szerzett. Nagyon tetszett a mozgása, de a választott hangnem nem illett a képbe. Az itteni színészek nagyon jó beszédképzést kaphatnak, mert mindenkinek érthető a beszéde, de az ő esetében tűnt fel először, hogy a fiúknál egységesen van egy szép, búgó mellhang. Nála ez volt az alaphang, azon felül pedig volt egy kicsit rajzfilmes hang. A kettő együtt nekem már nem volt őszinte. Lehet, hogy most éppen a realista beszédet kérem számon? Bocsánat. Ugyanez a „rajzfilmes beszéd” jelent meg az asszonygyilkos potenciális áldozatánál, a bigott, fegyelmezett nőnél, akit Bekő-Flóri Zenkő játszott. Nagyon jó volt az általa választott karakter, de nála sem értettem, hogy miért beszél úgy, mint akinek a magyar nem anyanyelve. Kicsit több természetesség nekem belefért volna. A főszerkesztő felesége, a szexistennő, aki egy ilyen világban előbb-utóbb szükségszerűen a cselekmény központjába kerül, elég jó körítést kapott a ruhák és a csak neki szánt aláfestő zene által. Nála csak az enyhe beszédhibák zavartak. Tetszettek a visszatérő elemek, például ahogyan az író, Orbók Áron, mindig rányitott az épp intim helyzetben lévő szerkesztő házaspárra, illetve a testvérpár, akik a legváratlanabb pillanatban tűntek fel, hogy a tűréshatárunkat feszegessék az énekükkel. Ezek a visszatérő elemek adták meg az előadás ritmusát. Az első jelenetben úgy éreztem, hogy Fekete Zsolt a főszerkesztő szerepében nem tud jól viszonyulni az ő szuggesztív és nagyon elvont játékukhoz, de aztán megtalálta a jó hangnemet. A jó alakítások közt nem lehet megfeledkezni Kónya Ütő Bencéről, aki pontos és természetes volt, valamint még a megfázását is a szerep részévé tudta tenni. Az előadás kicsit hosszúra nyúlt, de a befejezés, amelyben a sztárvilág berobbant a színpadra, felélénkülést jelentett a már kissé fáradt néző számára.

Ötletgyilkos vallomás

Valódi közönségségbarát előadással találtuk szembe magunkat az Egy asszonygyilkos vallomása bemutatóján. Fordulatos történet, megoldandó rejtély, komikus jelenetek, változatos, vicces figurák, hangulatos zenei aláfestés. Minden, amivel a nézők tetszését meg lehet nyerni. Vagy most, vagy a jövőben.
Mert akárhogyan is, az előadás jó, jó, de lehetne jobb is. A lehetőség, az ötletek sok helyen ott vannak, de kijátszatlanul.
A jelenetváltások pörgősek, dinamikusan követik egymást. Az újra és újra megjelenő szülőgyilkos ikerpár (Kiss Andrea és Kiss Bora) groteszk, humoros jelenetei jól komponált ritmust adnak az előadásnak. Bár az izgalmas történet nem engedi unatkozni a nézőt, a második felvonás végének lelassított jeleneteivel együtt a feszült figyelem is lankadni kezdett a nézőtéren.
Nem tudom, hogy az alkotók nem mertek vagy nem akartak-e belenyúlni a drámaszövegbe, de kellett volna. Mindenesetre van itt a rendező és az asszisztens szempontjából két „megoldandó figura”, két olyan szereplő is, akiknek semmilyen, vagy alig van dramarurgiai szerepe; Calvados, a tábornok (Vass Csaba) föl-fölbukkanása – a pisztoly kivételével - teljesen funkciótlan, de Max Picklernek, a nyomozósegédnek (Moşu Norber-László) is kissé „elnyomott szerep” jut. Előbbi kihagyása semmit sem változtatna a darabon, utóbbi jobb kidolgozást igényelne. Az együgyű, de vicces nyomozófigura a komikum további lehetőségeit rejti, de ez rejtve is maradt az előadásban. S mellettük itt van a legnagyobb kihasználatlan lehetőség, a játékmester. A játék és valóság abszurditását jelképező fekete-fehér jelmezes, mázolt arcú bohóc hidat, átjárót jelenthet(ne) a nézők és a színpadi játék közt. De ez a bohóc egyáltalán nem segít kapcsolatot teremteni. Közjátékai kizökkentően hatnak, de nem a brechti értelemben. Oly sokféle alakot próbál ölteni, de egyik sincs alaposan kidolgozva. Mozgása, játéka groteszk, esetlen, de nem tudom eldönteni, ez vajon szándékos akar-e lenni. És lábán a szteppcipő, mely szintúgy egy kiaknázatlan lehetőség maradt csupán.
Nagyon szerettem a zenei aláfestést, mely az előadást végigkísérte, de én is hiányoltam a harmonikást (Szász Szabolcs) a színpadról. Így a zene csupán aláfestés maradt, nem vált az előadás szerves részévé. A zeneválasztásnál talán szerencsésebb lett volna, ha nem kizárólag ismert dallamok kerültek volna be.
Kíváncsi vagyok a későbbi előadásokra: vajon mi lesz a sok földobott ötlettel?

Az én vallomásom

Enyhén szólva kényes feladatra vállalkozom. A többiek már írtak egyről-másról, osztom véleményüket, csak így... nekem maradtak a színészek (szerepnevükön írok róluk). Ouch.
Ion Marojan az ügynökök határozott, kemény fellépésével igyekszik hatni környezetére, de tud gyáva és nőiesen gyenge is lenni. Szemben feleségével, Ileanával, aki mindig magabiztos, elég megjelennie, és nyert ügye van. A férfiak akkor is zavarba jönnének tőle, ha csak az arcát látnák.
Rudi Böhm gombnyomásra váltogatja szerepeit, soha egyik figurában sem marad nyoma az előzőnek. Ő így él, ebből él, megérdemli a húszezret.
Emil Lehmann kis nagyravágyó, szemében dollár tükröződik, ha pénzről hall. Olyan, mint egy gyerek, vagy egy kiskutya, aki folyton kacag, csahol, hirtelen sértődik, és könnyen békül. Ő is, Marojan is időnként "elhalkul", nincs folyamatosan fenntartott, erős jelenlétük a színpadon. Figurájuk körbejárható, csak helyenként megbotlunk.
Eric Gilbert: sznob és arcoskodó, de szimpatikus. Feltűnő, hogy szépen bánik feleségével, bár látjuk, hogy nem szeretetből csinálja. Ettől még szimpatikusabb, hiszen gyakran már a néző türelme is elfogy, mikor Veronique n-ik mondatát sem tudja befejezni. A törékeny feleség mosolygós, kedélyes, kedves, arcán ott a naivság és az ártatlan butaság.
Erika olyan, mint minden titkárnő. Se több, se kevesebb.
Ursula németesen kemény, egy percre sem zökken ki ebből a magatartásból és beszédstílusból. Pontos, precíz, számításaiban és cselekedeteiben méltó párja a kis testi hibával rendelkező özvegy építésznek. (Egy kevésbé asszonyos jelmez előnyére lett volna a szereplőnek).
Adios Amigos!, kiáltja és berobban a tábornok, akivel minden rendben van: karakteres, humoros, van jelenléte, csak épp értelme nincs a szerepének ebben az előadásban.
Az ikrek valójában egy személy két alakban. Ugyanaz a gondolat, akarat, indíték, ötlet mozgatja őket, ugyanabban a pillanatban. Az ember majdnem kimondja rájuk, hogy aranyosak, végül mégsem meri, olyan gonoszak. Mégis van, aki felvállalja a gyám szerepet: Günter Schmidt, az elszállt költő, aki bár néha próbál férfinak tűnni, a nők (édesanyja, felesége, szeretője) mellett mindig kisfiú marad. Legalábbis ez látszik azokból a halvány jelekből, amin a néző elindulhat. Nem így felesége, Iolanda esetében, aki félreérthetetlenül egy merev, a pszichológia hatására már-már megszállottan viselkedő asszonyság.
Rose Werner és Max Pickler... a végtelenül szigorú, fegyelmezett, katonás nő, és a maaarhára poénos, nagyképű detektív. Egyik kicsit sokat, másik kicsit keveset ad a nézőnek.
Végül a játékmester, és a pincér. Az utóbbi nem javít és nem ront az előadáson, viszont a játékmester egy pontosan kidolgozott, megfejthető mozgással inkább hozzáadna, mint így.

2009. december 11., péntek

Látod-látod?

Bár a tegnapi bemutatón halálra kacagtam magam és feldobódva jöttem ki a Stúdióból, nem tudtam egyértelmű választ adni magamnak arra a kérdésre, hogy tetszett-e az előadás, vagy sem. Inkább afelé húzok, hogy tetszett, de nem tudok eltekinteni bizonyos zavaró tényezőktől. Például attól, hogy az első sorból látom a színfal mögött a harmonikást (Szász Szabolcs), aki időnként lapozgat a kottáiban. Azért zavaró, mert az előadás elején úgy jelenik meg fekete frakkban, mint zenész-szereplő, akiről elhiszem, hogy része az előadásnak. A színfal mögött viszont teljesen civilben van. Nem tudom, szándékosan látszik-e, vagy sem. Ha nem szándékos, akkor a rendezőnek (Dr. Kovács Levente) figyelnie kellett volna arra, hogy olyan helyre ültesse, ahonnan nem látom. Ha pedig az, akkor utasítania kellett volna őt, hogy néha-néha reagáljon egy-egy szereplőre, mert különben úgy érzem, nem része az előadásnak. Mást is láttam a kulisszák mögött, akit nem szabadott volna: hosszú bajszú, kék köpenyes színpadi munkás bácsit...

A díszlet (László Ildikó) sem volt teljesen rendben. Nem tudtam megfejteni, mik azok a lógó lapok a magasban. Bűnözők, áldozatok arcképei? Plakátok? Sajnos nem egyértelmű. Nem használták őket semmire, nem utaltak rájuk sem gesztus, sem megjegyzés szintjén. Ha a dekoráció funkcióját töltik be, akkor milyen alapon díszíthetnek olyan különböző helyiségeket, mint a rendőrszoba, az újságíró lakása, a szalon, vagy a vendéglő? Egy másik dolog, ami zavart a díszletben, az a csillár. Egyrészt nagyon giccses, másrészt indokolatlanul jelenik meg. Értem én, hogy elegáns, báli hangulat megteremtése a cél, csak az a baj, hogy az estély kellős közepén vagyunk, amikorra leeresztik. Ha pedig már leengedték, akkor miért húzzák vissza, amikor még tart a jelenet és a helyszín változatlan?

A jelmezek sem voltak következetesen átgondolva. Ileanáról elhangzik, hogy gyönyörű, vonzó, stílusos nő. Az a fajta, aki egy szál köntösben többet sejtet magából, mint a legkivágottabb dekoltázsú ruhában. Rafinált, szolid eleganciájától megőrülnek a férfiak. Ehhez képest néha túlságosan vulgáris és ízléstelen ruhákba öltözteti a jelmeztervező (pl. rövid, testhezálló, piros ruha és tollacska a hajban). A főszerkesztő feleségét (Fekete Réka-Thália) pedig nevetségesen egyszerű toalettbe bújtatja a csillárvilágos, pezsgőbuborékos estély alkalmából. Az apró-virágos, vékony ruhácska kifejezetten háziasnak hat Ileana hosszú, fekete estélyi ruhája mellet. Ott van még a férfias felügyelőnő (Derzsi Tímea), aki az előadás vége fele azt ígéri, valami szexis cuccban fog visszajönni. Várom, hogy berobban a színpadra egy bomba nő, aki mostanáig elfojtotta nőiességét. Ehhez képest...szőke parókában, előnytelen kis miniruhában jelenik meg. Szándékosan fosztották őt meg a lehetőségtől, hogy végre vonzó nőként lépjen fel? Ha igen, miért? Miért kap parókát pont az előadás végén, mikor mindenki leveszi "maszkjait" és "parókáit"? Nem értem.

Első mondatomban azt írtam, hogy halálra kacagtam magam, mégsem tértem ki arra, ami megnevettetett, amit élveztem, ami tetszett. Jogos, ha ezt felróvod nekem Kedves Olvasó: "Te sem alkottál tökéleteset, látod-látod?"