Avatatlanul ültem be a vasárnapi Asszonygyilkosra: a büfén kívül még nem láttam játszani a szereplőgárda ifjú színésznövendékeinek többségét, valamint továbbra is érzek különbséget a magyarországi és az erdélyi játéktechnika között, ami miatt mindig magamat is mint nézőt ellenőriznem kell, mielőtt véleményt mondanék. Amúgy, szerintem „teccett”!
Tetszett a bátorság, hogy nem egy realista színjátékot láttunk, hanem egy kritikai élű darab elvont eszközökkel való megjelenítését. Nagyon jól esik, ha engem mint nézőt a színházi helyzet felismerésére újra és újra ráébresztenek. Úgy érzékeltem, hogy többek között ez a célja a játékmester figurájának is. A Pierrot-külső nagyon jól jellemzi a darab mondanivalóját, hogy t.i. cirkusz az egész (média)világ, és funkciója is van azzal, hogy az átállásoknál magára vonja a figyelmet, összegzi a fejezeteket. Azonban számomra csak színfolt maradt az előadásban, hangulat, képi benyomás. Gesztusai és rövid bemondásai a kevésbé éleslátású néző számára (például számomra...), akinek a tekintete néha elkalandozik a háttérben folyó átrendezésekre, nem elég egyértelműek. Talán ha a harmonikás fiú, aki az elején még látható, végig a színpadon maradna, jobban erősítené ezt a külső szem-funkciót, ketten valamiféle összjátékba is kezdhetnének. Akkor a visszatérő némafilmes zene is kapna egy plusz jelentést, hiszen a századeleji némafilmeket improvizatíve kísérő zenészre hasonlítana. Lehet, féltek attól, hogy zsúfolttá válik a színpad.
Apropó színpad! A már emlegetett poszterok túl konkrétak és kidolgozottak ahhoz, hogy ne kapjanak több figyelmet. Lehet, hogy ez is „keret” akart lenni azért, hogy végig emlékeztessenek arra, a színpadon folyó bonyodalmak csak egy sikerorientált, kifelé forduló világ belső mocsokságai. De tényleg zavartak, hogy olyan fent voltak.
Akinél a legjobban éreztem, hogy nyit a közönség felé, az a Derzsi Dezső által játszott asszonygyilkos volt. A szerep maga is adta a lehetőséget, hogy reflektáljon a színpad és nézőtér határára, hiszen egy színészből lett gyilkosról volt szó. A kifelé forduló játékával, a nézők spontán megtapsoltatásával, a nézőtér felől érkezve mindig kellemes meglepetéseket szerzett. Nagyon tetszett a mozgása, de a választott hangnem nem illett a képbe. Az itteni színészek nagyon jó beszédképzést kaphatnak, mert mindenkinek érthető a beszéde, de az ő esetében tűnt fel először, hogy a fiúknál egységesen van egy szép, búgó mellhang. Nála ez volt az alaphang, azon felül pedig volt egy kicsit rajzfilmes hang. A kettő együtt nekem már nem volt őszinte. Lehet, hogy most éppen a realista beszédet kérem számon? Bocsánat. Ugyanez a „rajzfilmes beszéd” jelent meg az asszonygyilkos potenciális áldozatánál, a bigott, fegyelmezett nőnél, akit Bekő-Flóri Zenkő játszott. Nagyon jó volt az általa választott karakter, de nála sem értettem, hogy miért beszél úgy, mint akinek a magyar nem anyanyelve. Kicsit több természetesség nekem belefért volna. A főszerkesztő felesége, a szexistennő, aki egy ilyen világban előbb-utóbb szükségszerűen a cselekmény központjába kerül, elég jó körítést kapott a ruhák és a csak neki szánt aláfestő zene által. Nála csak az enyhe beszédhibák zavartak. Tetszettek a visszatérő elemek, például ahogyan az író, Orbók Áron, mindig rányitott az épp intim helyzetben lévő szerkesztő házaspárra, illetve a testvérpár, akik a legváratlanabb pillanatban tűntek fel, hogy a tűréshatárunkat feszegessék az énekükkel. Ezek a visszatérő elemek adták meg az előadás ritmusát. Az első jelenetben úgy éreztem, hogy Fekete Zsolt a főszerkesztő szerepében nem tud jól viszonyulni az ő szuggesztív és nagyon elvont játékukhoz, de aztán megtalálta a jó hangnemet. A jó alakítások közt nem lehet megfeledkezni Kónya Ütő Bencéről, aki pontos és természetes volt, valamint még a megfázását is a szerep részévé tudta tenni. Az előadás kicsit hosszúra nyúlt, de a befejezés, amelyben a sztárvilág berobbant a színpadra, felélénkülést jelentett a már kissé fáradt néző számára.
