Ötletgyilkos vallomás

Valódi közönségségbarát előadással találtuk szembe magunkat az Egy asszonygyilkos vallomása bemutatóján. Fordulatos történet, megoldandó rejtély, komikus jelenetek, változatos, vicces figurák, hangulatos zenei aláfestés. Minden, amivel a nézők tetszését meg lehet nyerni. Vagy most, vagy a jövőben.
Mert akárhogyan is, az előadás jó, jó, de lehetne jobb is. A lehetőség, az ötletek sok helyen ott vannak, de kijátszatlanul.
A jelenetváltások pörgősek, dinamikusan követik egymást. Az újra és újra megjelenő szülőgyilkos ikerpár (Kiss Andrea és Kiss Bora) groteszk, humoros jelenetei jól komponált ritmust adnak az előadásnak. Bár az izgalmas történet nem engedi unatkozni a nézőt, a második felvonás végének lelassított jeleneteivel együtt a feszült figyelem is lankadni kezdett a nézőtéren.
Nem tudom, hogy az alkotók nem mertek vagy nem akartak-e belenyúlni a drámaszövegbe, de kellett volna. Mindenesetre van itt a rendező és az asszisztens szempontjából két „megoldandó figura”, két olyan szereplő is, akiknek semmilyen, vagy alig van dramarurgiai szerepe; Calvados, a tábornok (Vass Csaba) föl-fölbukkanása – a pisztoly kivételével - teljesen funkciótlan, de Max Picklernek, a nyomozósegédnek (Moşu Norber-László) is kissé „elnyomott szerep” jut. Előbbi kihagyása semmit sem változtatna a darabon, utóbbi jobb kidolgozást igényelne. Az együgyű, de vicces nyomozófigura a komikum további lehetőségeit rejti, de ez rejtve is maradt az előadásban. S mellettük itt van a legnagyobb kihasználatlan lehetőség, a játékmester. A játék és valóság abszurditását jelképező fekete-fehér jelmezes, mázolt arcú bohóc hidat, átjárót jelenthet(ne) a nézők és a színpadi játék közt. De ez a bohóc egyáltalán nem segít kapcsolatot teremteni. Közjátékai kizökkentően hatnak, de nem a brechti értelemben. Oly sokféle alakot próbál ölteni, de egyik sincs alaposan kidolgozva. Mozgása, játéka groteszk, esetlen, de nem tudom eldönteni, ez vajon szándékos akar-e lenni. És lábán a szteppcipő, mely szintúgy egy kiaknázatlan lehetőség maradt csupán.
Nagyon szerettem a zenei aláfestést, mely az előadást végigkísérte, de én is hiányoltam a harmonikást (Szász Szabolcs) a színpadról. Így a zene csupán aláfestés maradt, nem vált az előadás szerves részévé. A zeneválasztásnál talán szerencsésebb lett volna, ha nem kizárólag ismert dallamok kerültek volna be.
Kíváncsi vagyok a későbbi előadásokra: vajon mi lesz a sok földobott ötlettel?

A tanítónőről

Múlt szerdán néztem itt a Nemzetiben A tanítónőt. pont.
Nem tagadom, valóban lehettett élvezni, de én már a drámát is nagyon élveztem olvasni.
Igen furcsa a komolyan, átéléssel játszó színészektől, mikor kizökkenve az előadás menetéből, csupán néhány helyzet komikumára szorítkozva átváltanak valami harsány, vásári komédiás stílusba. Mert ha például a veszprémi Petőfi Színházban vagy, legalább tudhatod előre, hogy végig ilyan a darab; ha káromkodik a művész úr, akkor azon nevetni kell. Ott legalább a színvonal egységes. Egységesen rossz. De itt ezek a hullámhegyek és "völgydomborulatok"... (by: Grecsó K.)
Akár egyetlen jeleneten belül csaponganak lélektani realista és kabaréféle játékmód közt. Na és a legjobb: már a kezdet kezdetén fölcsendült .... a Túl az óperencián. És mivel akkor slisszantam be a szokásos(an mindig üres) páholyomba, megörültem, háthogyha rossz darabra jöttem és valami operett lesz itt látható. De nem. Sajnos. Ennek ellenére az operettslágerek újra és újra beúsztak a darabba. Jött még az Egy a szívem, egy a párom, meg a Cintányéros cudar világ, jött, de minek és hogyan jött..
Ötletnek nem is rossz. Például a hamis, naiv vagy akármilyen szerelem szimbólumaként. Még hatásos is. No de amikor már sokadszor nyílik szét a szemközti díszletfal és mögüle fényárban úszva valami habos-babos költemény... Eme költemény néha csak az éneklő hölgy. Öltözete: sárga pecsétes menyasszonyi ruha, az a tejszínhabos, rávarrva(!) a vállára és uszálynak valami arany-ezüst textilcafat, látszólag a Diszkópatkányok jelmeztárából. Máskor nem volt nő, de énekelt és mi percekig piros boából és tüllből készült óriási szívet néztünk.
De a végső döfés az a ló volt. Szétnyílt a fal - de még mennyire hogy szétnyílt! az ott álló szekrényt zöld partvisnyéllel húzták-tolták. Végül a fal mögött életnagyságú gipszló állt, a valódira még csak nem is akarván hasonlítani, rajta a sárgásfehér habosba öltözött, fején tolldísz és énekli a Te rongyos életet...Tudom, hogy nem ez volt a fő koncepció, de ezek a megoldások annyira döcögősek voltak, hogy nem tudtam másra figyelni. Egyébként nem meglepő módon én voltam az egyetlen aki hangosan kacagott ezeken. Aztán inkább visszafojtva. A végén már csak keserűen mosolyogtam.Lehet, hogy egy vérbeli rendes operettel többre mennének.
Vagy egy A tanítőnővel, operettek nélkül.