2010. május 24., hétfő

Hiányérzet a cédrus árnyékában

Furcsán érdekes, látványban gazdag előadást láthattunk 2010 április 20-án a Nemzeti színpadán. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház hozta el a Napút a cédrus árnyékában című előadást. Már a műsorfüzet tervezője, szerkesztője beharangozta, hogy nem hagyományos előadást fogunk látni. Sőt arra is felhívta figyelmünket, hogy a titkot nem adják olcsón. Tényleg nem adták olcsón. Sőt az előadás megnyitásához, értelmezéséhez a kulcsot most sem találtam meg. Kíváncsian ültem be az előadásra. Túl az ötvenen joggal voltam kíváncsi arra, milyen hatással lesz rám egy nem hagyományos, sőt, mondhatni szokatlan előadási forma.

Az előadás tele van szimbólumokkal. Próbáltam megfejteni őket, be kell vallanom, kevés sikerrel. Ezért a látottakat-hallottakat két csoportba soroltam: amit megértettem plusszal, amit nem, azt minusszal jelöltem.

A minusszal jelölt részek:

Már a terem bejáratánál éktelen lárma fogadott. A széksorok közé két színész furakodott be. Egyik újságpapírba csomagolt tökmagot kínált egy lejes ellenértékért, és volt, aki vett is belőle. Lehet, hogy a meggyőző érv az volt, hogy nyugodtan lehet ropogtatni előadás közben is. A cigánylánynak öltözött színésznőnek azonban nem volt olyan sikere, senki nem akarta a tenyerét megmutatni, nem igazán győződtek meg a tenyérjóslás hitelességéről. Az eleinte felkínált, újságpapírba csomagolt tökmag-mennyiség ezerszeresét láttuk viszont a darab végén, amikor „tökmageső” hullt a színpadra.

A színpadon színész-író tétova mozdulatokkal tett-vett. Amikor megkezdődött az előadás és „felállították” az asztalt, arra gondoltam, hogy egy étkezési rituálét fogunk látni, de a szájhoz emelt poharak inkább valamiféle kocsmai szokásokra engedtek következtetni.

Egy esküvői-jelenetet táncoltak el a szereplők. Eleinte egy zsidó szertartásra gondoltam. De hamar el is hessegettem ezt a feltételezést, amikor csuklyát húztak a menyasszony és a vőlegény fejére.

A plusszal jelölt részek:

A Bulgakov regény őrületéből menekülő hős eldönti, hogy megírja a saját regényét, szereplőket, történeteket talál ki. Megelevenednek a szereplők, akik néha túlnövik és elnyomják alkotójukat.

A cédrusfa, mint szimbólum volt a legtisztább, legérthetőbb. Megépítése volt egy kicsit körülményes, de a feljebb-lejjebb beszólások humort is adtak a kemény fizikai munkának. A már cédrusfa gerendákat kopácsoló színészek a természeti népek hangjelzését utánozták. Közelebbről nézve, engem, az úgynevezett toaca-ra emlékeztetett, ami böjt idején templomba hívja az ortodox híveket.

Külön megdicsértem magam, amikor a Godot-ra várva replikát hallottam: „fehér répa, nem, én csak a sárga répát szeretem”…. Vagy amikor Vörösmarty Éj monológját véltem felfedezni a szövegben.

A nagy kifeszített vászon háta mögött árnyképek jelentek meg. A két világ közti elválasztódás abban állt, hogy az előtérben levő színész mozgása fordítottja volt a projektor háta mögötti színész mozgásának. A két világot az kötötte össze, hogy az előtérben lévő színész tűzet adott, vagy bort töltött a „hátsó” világban lévő kollega poharába. Mindez jelentéshordozó: árnyvilág – valóság összekötése és egyben szétválasztása.

A szerző kétszer próbálja megsemmisíteni, lelőni szereplőit, de azok felállnak és újra életre kelnek. Ekkor eldönti, nem kísérletezik tovább, figuráit útjukra engedi, egy újabb színpadi részlet fele. Ebből azt következtettem, hogy nincs igazán megelégedve művével.

A végén kigöngyölített Napút szivacsos talaján elindul a már jócskán megöregedett színésznő. És halad a cél, a Nap fele. Időnként meg-megáll tétován, néz vissza, hátha visszahívja az író, és újra életre kelti.

Amikor belefáradtam a szimbólumok megfejtésébe, akkor átadtam magam a látványnak, és még élveztem is a jól kigondolt, és begyakorolt koreográfiát. Közben a hátam mögött két néni szörnyülködése is emelte az est hangulatát, amikor a színpadon elhangzik a büdös p… Az egyik néni hangosan a másikhoz: „Na hallod, hogy mit mondanak.”

Az előadás rendező-koreográfusa: Döbrei Dénes m.v., látványtervező Rodolphe Bourotte, m.v., dramaturg: Dér Daphinsz m.v., animáció: Vetési-Szabados Kenéz m.v.

Játsszák : Boros Mária, Máthé Annamária, Vajda Gyöngyvér, Gazdag Erzsébet, Kolozsi Borsos Gábor, Kőműves Csongor és Szabó Eduard, hazaiak.

2010. május 18., kedd

Gyár + színház = ?
Múlt hétvégén a kolozsvári Ecsetgyárban a Váróterem Projekt ( http://varoteremprojekt.wordpress.com/ ) első bemutatóját néztem: Karl Wittlinger: Ismered a Tejutat?. Az előadás valójában már adaptáció, nem is könnyű megérteni. Párhuzamos történetek váltják egymást, és a nézőnek (legalábbis nekem) nem mindig sikerül a színésszel együtt átlépni egyik síkról a másikra – mert a színész ugye, tudja az összefüggéseket, a külső szem viszont a láttottakból kell következtessen. De nem baj, hogy nem minden világos, hogy vannak homályos részletek, ez is az előadás része, jót tesz a hangulatnak. Orvos és páciense öngyilkosak lettek, mikor begyúródunk az előadásra, már ott fekszenek a fekete zsákokban. Az előadás tere, a hullaház aztán a halottak „képzeletében” zajló múltbeli események színpadává válik: kettejük kapcsolatára, múltjára, személyükre falra vetített videó-részletek utalnak, illetve ők maguk megelevenedve jelenítenek meg egy harmadik történet szálat. Nem mellékes, hogy a helyszín alternatív tér, egy gyár terme. Ők (az alkotók) azt mondják, valami mást akarnak, mint, ami kőszínház. Nyitottabb, rugalmasabb formában dolgozni – és ez vonatkozik a helyszínre is, én azt mondom. Ezenkívül a gyár hűvössége, szürkesége, merevsége, elhagyatottsága is (akár) most hozzájárul az előadás hangulatához, témájához.
Közvetlen környezetünkben, de még Erdély szinten sem mindennapi és sűrűn gyakorolt dolog színház helyett egy lepukkant gyárban előadást rendezni. Akik mégis ilyesmire vetemednek, vagy azért teszik, mert a gyár épülete (méretei, beosztása) jobban megfelel elképzeléseiknek, mint a színházé, vagy, mert a gyár önmagában hozzátartozik a rendezői koncepcióhoz. Mindegy mi van mögötte, a színházba járók többsége nem lenne hajlandó színháza kényelmét, hagyományát, satöbbijét feláladozni egy gyár-színházi előadásért. De igazából engem most nem is a rugalmatlanság érdekel, hanem például az, hogy mitől más a gyárban, mint a színházban? Több, jobb, vagy csak más? Ez elsősorban az előadás stílusától, színvonalától függ, de azon túlmenően... az épületen kívül milyen más határ választja el egymástól az itt és ott játszott előadásokat? A gyárban van egy nem mindennapi hangulat, amihez képest a kőszínház már hétköznapi élménynek számít, és létrejön egy új közönség/közösség is. De a gyárban színházban érezzük-e magunkat? Ha igen, miért? Ha nem, baj-e az? Egyelőre ezek a kérdések jutottak eszembe életem első két gyár-színházi előadása után.
Végezetül pedig: ne hagyjátok a kőszínházat, s a nemzetit... de azért az Ecsetgyárba is menjetek el!

2010. május 16., vasárnap

Ki(be)szerelmesedtem

Ha a színház egyszer rátalál az emberre, nem ereszti többé. Olyan, mint egy ravasz, fondorlatos szerető: akkor csábít, amikor beavatatlan vagy, akkor fészkeli be magát az elmédbe, amikor a hivatásodról gondolkodsz, elveszi az eszed, és addig gyötör, míg mámorodban és elvakultságodban el nem követed azt a hülyeséget, hogy a színire jössz.


Jönnek a mézes évek- gondolnád. Így gondoltam én is. Úsztam a boldogsában. Minden tetszett: minden ember, minden előadás, minden könyv, minden feladat. Nem bántam, ha éjjel fönn kellett ülnöm tanulni, örömmel maradtam otthon szombaton este a könyveimmel, amikor más bulizni ment, és ha valamibe belemerültem, az sem érdekelt, ha körülöttem leamortizálják a bentlakást. Úgy élveztem minden pillanatot, hogy elfelejtettem: a méz nem csak édes, hanem ragad is.


Hát igen, alaposan beleragadtam. Izmaim megmerevedtek, mozdulataim lefagytak, és bent rekedtek az energiák. Minden munkám fél gőzzel, vagy sehogyan sem sikerült. Csalódtam mindabban, ami korábban örömet okozott. Elgyötört a sikertelenség és önbizalmatlanság. Nyugalomra kezdtem vágyni. Normális emberi életre kezdtem vágyni: reggel legyen idő reggelizni, délben ebédelni, este fürödni, éjjel aludni. Hétvégén legyen idő szórakozni, legyen idő sportolni, legyen idő táncolni. Legyen idő egy filmet megnézni, egy könyvet elolvasni. Legyen idő szerelmesnek lenni!!! Amikor az emberből kifakad ez a düh a színház iránt, akkor felteszi magának a kérdést: biztos, hogy ezzel akar foglalkozni? Ér annyit a színház, hogy rátegyem az életem? Hogyan fogok belőle megélni? Élni, egyáltalán? Együtt élni valakivel?


A minap ültem a parkban, olvastam. Közben három gyereket figyeltem, amint játszanak. Először rögzítették a játékszabályokat, aztán belevetették magukat a játékba. Teljes beleéléssel, halálosan komolyan tették. Ha valaki csalt, vagy egy játékszabályról kiderült, hogy nem működik, mindent leállítottak. Tisztázták a dolgot, rögzítették az új szabályt, akinek kellett, kisírta magát, utána minden ment tovább. Ahogy néztem őket, arra gondoltam: ez igen, színház! Milyen végtelenül egyszerű: még egy gyereknek is van hozzá tehetsége. De tulajdonképpen nem is a tehetség a lényeg, hanem a játék és a játék öröme. Szeretünk játszani, játékokat kitalálni, vagy egyszerűen nézni és gyönyörködni benne, ahogy én tettem a parkban. Úgy nézni, mintha nem írnék róla- a színház ilyenkor a legélvezetesebb. Én írni is csak így tudok róla.