Amikor beültem a Tanítónő bemutatójára, tudtam, hogy nem látom viszont 2009-ben Erdős Irma virágdíszes kalapját. Mit szerettem volna viszontlátni? Talán egy kis Bródyt.
Lássuk, mit nyújtott nekem László Csaba Tanítónője?
Egy tanítónőt, akinek, még hittem is, amikor a naivát adta elő, hogy tényleg itt van egy kis falusi lány, akire valami csak ráragadt abban a fránya tanítóképzőben, de a szerelme, a szenvedései nem igazán győztek meg. A dac és kiállás patetikus közhelyeit kaptam Nagytól és Nagynétól is. Ez lett volna a László Csaba által elképzelt Tanítónő? Vagy a Túl az Óperencián, amit Somody Hajnal remek előadásban, remek hangi adottsággal hozott, de ami inkább illett volna az Emlékszel még című operettestbe. Értettem, hogy határvonal akart lenni a tanya és a kastély világa közt, csak…
Azért vannak az előadásnak nagyon jó pontjai, figurái is. Például Berekméri Katus és Bányai Kelemen Barna kettőse. A Kántorkisasszony és a Tanító jeleneteit nézve örömmel tölt el, hogy ez a két fiatal színész milyen komolyan veszi a hivatását, és mennyire jó irányba fejlődnek.
Ja, majdnem megfeledkeztem az előadás egyik legjobb, legtisztább pontjáról: elbűvölt a mikházai gyerekek csodálkozó, tiszta tekintete.
Hátha egy pár év múlva, egy másik színpadon ők játsszák majd a Tanítónőt.
Az előadás a csűrszínháznak túl úri, a nemzetinek túl vidéki.
Ha nem akarok kiábrándulni a Tanítónő egyszerű, de mégis emberséges olvasatából, szedem a lábamat és hazamasírozok… levenni Bródy remekművét a könyvespolcról. És ha netán poros, vagy ha nem találom meg benne az emberi lélek mélységeit… Hamar leporolom saját magam kedvtelésére.

A tanítónőről

Múlt szerdán néztem itt a Nemzetiben A tanítónőt. pont.
Nem tagadom, valóban lehettett élvezni, de én már a drámát is nagyon élveztem olvasni.
Igen furcsa a komolyan, átéléssel játszó színészektől, mikor kizökkenve az előadás menetéből, csupán néhány helyzet komikumára szorítkozva átváltanak valami harsány, vásári komédiás stílusba. Mert ha például a veszprémi Petőfi Színházban vagy, legalább tudhatod előre, hogy végig ilyan a darab; ha káromkodik a művész úr, akkor azon nevetni kell. Ott legalább a színvonal egységes. Egységesen rossz. De itt ezek a hullámhegyek és "völgydomborulatok"... (by: Grecsó K.)
Akár egyetlen jeleneten belül csaponganak lélektani realista és kabaréféle játékmód közt. Na és a legjobb: már a kezdet kezdetén fölcsendült .... a Túl az óperencián. És mivel akkor slisszantam be a szokásos(an mindig üres) páholyomba, megörültem, háthogyha rossz darabra jöttem és valami operett lesz itt látható. De nem. Sajnos. Ennek ellenére az operettslágerek újra és újra beúsztak a darabba. Jött még az Egy a szívem, egy a párom, meg a Cintányéros cudar világ, jött, de minek és hogyan jött..
Ötletnek nem is rossz. Például a hamis, naiv vagy akármilyen szerelem szimbólumaként. Még hatásos is. No de amikor már sokadszor nyílik szét a szemközti díszletfal és mögüle fényárban úszva valami habos-babos költemény... Eme költemény néha csak az éneklő hölgy. Öltözete: sárga pecsétes menyasszonyi ruha, az a tejszínhabos, rávarrva(!) a vállára és uszálynak valami arany-ezüst textilcafat, látszólag a Diszkópatkányok jelmeztárából. Máskor nem volt nő, de énekelt és mi percekig piros boából és tüllből készült óriási szívet néztünk.
De a végső döfés az a ló volt. Szétnyílt a fal - de még mennyire hogy szétnyílt! az ott álló szekrényt zöld partvisnyéllel húzták-tolták. Végül a fal mögött életnagyságú gipszló állt, a valódira még csak nem is akarván hasonlítani, rajta a sárgásfehér habosba öltözött, fején tolldísz és énekli a Te rongyos életet...Tudom, hogy nem ez volt a fő koncepció, de ezek a megoldások annyira döcögősek voltak, hogy nem tudtam másra figyelni. Egyébként nem meglepő módon én voltam az egyetlen aki hangosan kacagott ezeken. Aztán inkább visszafojtva. A végén már csak keserűen mosolyogtam.Lehet, hogy egy vérbeli rendes operettel többre mennének.
Vagy egy A tanítőnővel, operettek nélkül.

Szintén a Bethlennel kapcsolatos benyomások: Kétszer néztük meg, másodjára azért, mert éreztük, hogy több van ebben, mint amennyit egy fáradt egyetemista le-lecsukódó szeme meglát benne. Vagy lehet, hogy engem is csak az a libikókajáték bizonytalanított el az első megnézés után, ami Júliát is zavarta, hogy egyszerre épít és "rombol", ahogy a pátoszosba hajló jelenetektől eltávolít a kar. Bethlen politikai és magánéleti személyisége egyszerre volt bemutatva, ebből a másodikkal többet tudtam kezdeni, mint az elsővel. Pedig valószínűleg az agyunkban lévő történelmi hiányosságokat is az apródok kara hivatott betölteni, azzal, hogy mint egy lábjegyzetben az adott előadásbeli pillanathoz tartozó történelmi információkat elhadarták. Sakkfigurákra emlékeztető megjelenésük nagyon domináns volt a színpadon érdekes volt a mozgásuk, hanghordozásuk és mimikájuk. Az viszont nem tudom kit minősít inkább (engem, éppen az apródokat, esetleg a főszereplőket?) hogy legtöbbször rájuk figyeltem, és ilyenkor néha lemaradtam a szövevényes cselekmény egy-egy fordulatáról.
Báthory véres "angyalruhában" való visszatérése groteszk volt, de amilyen duhajnak mutatták be, belefért a jellemébe, és volt funkciója azzal, ahogy Bethlen lelkiismeretét számon kérte. A másik megragadó színfolt a Tompa Klára által játszott Báthory Anna boszorkányos szertartásai voltak, machbet-i hangulatot ébresztettek. A színpadkép rideg volt, de szerintem jól működtek ezek a vasszerkezetek. Épp azt éreztem, hogy egyszerűsítettek vele. Szóval sok pillanatát élveztem (a második felvonásnak inkább, mint az elsőnek) de hiányérzet maradt bennem. Bízok benne, hogy a harmadik megnézésnél Báthoryval együtt az előadás is újraéled...

...hetetlen

Nem tetszett nekem ez a Bethlen. Arra kényszerített, hogy újra szégyenkezzek a vásárhelyi színház miatt - magam és azok előtt, akiknek jobb van. Feszengve ültem a székben, és folyton azon gondolkodtam, hogyan kell viszonyulnom az előadáshoz: komolyan, vagy csak félvállról (ahogy a színpadon lévők is). Mikor helyenként végre úgy döntöttem, nevethetek, elölről és oldalról megbotránkozott, szemrehányó, szúró pillantások irányultak felém. Ez maximum háromszor fordult elő, a "poénok" többségénél azonban szemellenzőt tartottam, és néztem a földet. Elsősorban a kar játékára gondolok, ami, szándéka ellenére (gondolom, hogy vicces legyen) inkább szomorúságot, mint jókedvet ébresztett bennem. Értem én, hogy ellenpontként működnek a komoly uralkodók mellett, de sajnos az egyik fél nem elég komoly, a másik meg nem elég ironikus ahhoz, hogy élvezhető legyen. Nem jut el a nézőhöz a szereplők semmiféle érzelme, csak képek, arcok, hangok, mondatok, amik, ugye, önmagukban nem tudnak megérinteni, ha nincs bennük tartalom. Nem volt elég erőfeszítés figyelni a színészi játékra, a cselekményre, még valami piszkálta folyton a szemünket és megzavart: a díszlet körüli sok körülményeskedés, míg valahogy beállították egy jelenethez. Színészek, díszletmunkások jöttek, mentek, akasztgatták a láncokat, mindez megtörte az előadást. És végül kérdés számomra a színpad eleji csónak is. Amellett, hogy nem igazán értem a jelentőségét, úgy érzem, nem volt eléggé kihasználva.

Mert valahol el kell kezdeni
Van mikor a diák annyira űzi a sajátját, hogy nem jut el a máséra. Tudta, hogy még megteheti. Hamarosan. És akkor majd elmélkedik. A máséról.
Arra gondoltam, hogy lesznek olyan hetek, amikor nem látunk új előadást(pardonne moi). Ezért próbálkozom két téma rovatolásával. Ha nem tetszik csak töröljetek (hogy rendesen kihasználjuk a virtualitás legkézenfekvőbb adottságait :).
Írhatnánk például színházi szaksajtósok írásairól, és egyéb kedves kerülendő vagy eltanulandó szokásairól: Így írtok ti, Például nekünk
Meg készíthetnénk rövid interjúkat, természetesen színházról (izgalmas, és gyakorlatot igénylő műfaj): Mert mindig van miről, Beszélgetések
És mível rengeteg okos gondolattal látnak el bennünket- ők-, akik gondolkodnak, írhatnánk minden napra egy mottót: Ez sem nekem jutott eszembe, Mottófal
Elkezdtem.
ps:

Drámapályázat

A Magyar Rádió nyílt dráma-pályázatot hirdet. A pályázat nyílt és jeligés, azon bárki nevezhet, magyar nyelven írott, új irodalmi művel. Pályázni bármely műfajban (pl. tragédia, szomorújáték, komédia, bohózat) lehet. A pályaműveket neves művészekből és szakemberekből álló zsűri bírálja el. A zsűri tagjai: Bereményi Géza, Gothár Péter, Marton László, Molnár Piroska, Radnóti Zsuzsa, Vidnyánszky Attila, és Solténszky Tibor. Döntését a zsűri a tervek szerint 2010. március 27-én, a színházi világnapon hirdeti ki.

Pályázati kiírás
A Magyar Rádió zrt. dráma-pályázatot hirdet.
A pályázat nyílt, azon bárki, magyar nyelven írott új irodalmi művel nevezhet. Más nyílt vagy meghívásos pályázatra, esetleg felkérésre született drámával jelen pályázaton indulni nem lehet. Pályázni bármely műfajban (pl. tragédia, szomorújáték, komédia, bohózat) lehet.
A pályázat meghirdetője olyan szövegkönyveket vár, melyek magas irodalmi színvonalon ragadják meg korunk problémáit, hangulatait, életérzését, és amelyek rádiójáték céljára illetve színpadi feldolgozásra is alkalmasak.
A pályázat jeligés. A pályamunkákat a Magyar Rádió zrt. Művészeti Produkciós Szerkesztőségére kell postai úton eljuttatni (1088 Budapest, Bródy Sándor u. 5.-7.), zárt borítékban, azon feladó helyett a jeligét feltüntetve.
A formailag érvényes pályázatnak tartalmaznia kell:
- a szövegkönyvet két példányban kinyomtatva
- a szövegkönyvet elektronikus hordozón (CD)
- változatlan tartalommal kitöltött és aláírt Nyilatkozatot, amely a jeligével azonosítja a szerző személyét, egy eredeti példányban, a jeligével megjelölt külön zárt borítékban.
A nyertesekkel a pályázat kiírója az eredményhirdetést követően felhasználási szerződést köt a felhasználás terjedelméről, mely egyebek közt kiterjed a rádiójáték rögzítésére és korlátlan számú sugárzására, továbbá a mű színpadra állítás céljából, színházaknak történő átadására, avval, hogy a pályadíj kiváltja a színműért járó megírási díjat. Színházban történő felhasználás esetén a felhasználó színház és a szerző az ismételt felhasználásért járó díjazásról (royalty) külön megállapodást köt. A felhasználási jogok pontos terjedelmét a pályázati kiírás részét képező nyilatkozat tartalmazza.
A pályadíjak:
1. helyezett: 2.000.000.- Forint
2. helyezett: 1.500.000.- Forint
3. helyezett: 1.000.000.- Forint
A pályaművek beérkezési határideje: 2010. február 15. (postabélyegző)
A pályaműveket a Magyar Rádió zrt. dramaturgjaiból, rendezőiből, valamint neves művészekből és szakemberekből álló zsűri bírálja el. A zsűri döntése végleges, azt jogi úton érvényteleníteni nem lehet.
A pályázat kiírója fenntartja magának a jogot, hogy a pályázatot eredménytelennek nyilvánítsa, valamely díjat ne adja ki, továbbá valamely helyezést és annak díját megossza.
Döntését a zsűri a tervek szerint 2010. március 27.-én, a Színházi Világnapon hirdeti ki.
További részletek a Magyar Rádió honlapján:
http://radio.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=369&Itemid=34