Amikor beültem a Tanítónő bemutatójára, tudtam, hogy nem látom viszont 2009-ben Erdős Irma virágdíszes kalapját. Mit szerettem volna viszontlátni? Talán egy kis Bródyt.
Lássuk, mit nyújtott nekem László Csaba Tanítónője?
Egy tanítónőt, akinek, még hittem is, amikor a naivát adta elő, hogy tényleg itt van egy kis falusi lány, akire valami csak ráragadt abban a fránya tanítóképzőben, de a szerelme, a szenvedései nem igazán győztek meg. A dac és kiállás patetikus közhelyeit kaptam Nagytól és Nagynétól is. Ez lett volna a László Csaba által elképzelt Tanítónő? Vagy a Túl az Óperencián, amit Somody Hajnal remek előadásban, remek hangi adottsággal hozott, de ami inkább illett volna az Emlékszel még című operettestbe. Értettem, hogy határvonal akart lenni a tanya és a kastély világa közt, csak…
Azért vannak az előadásnak nagyon jó pontjai, figurái is. Például Berekméri Katus és Bányai Kelemen Barna kettőse. A Kántorkisasszony és a Tanító jeleneteit nézve örömmel tölt el, hogy ez a két fiatal színész milyen komolyan veszi a hivatását, és mennyire jó irányba fejlődnek.
Ja, majdnem megfeledkeztem az előadás egyik legjobb, legtisztább pontjáról: elbűvölt a mikházai gyerekek csodálkozó, tiszta tekintete.
Hátha egy pár év múlva, egy másik színpadon ők játsszák majd a Tanítónőt.
Az előadás a csűrszínháznak túl úri, a nemzetinek túl vidéki.
Ha nem akarok kiábrándulni a Tanítónő egyszerű, de mégis emberséges olvasatából, szedem a lábamat és hazamasírozok… levenni Bródy remekművét a könyvespolcról. És ha netán poros, vagy ha nem találom meg benne az emberi lélek mélységeit… Hamar leporolom saját magam kedvtelésére.

A tanítónőről

Múlt szerdán néztem itt a Nemzetiben A tanítónőt. pont.
Nem tagadom, valóban lehettett élvezni, de én már a drámát is nagyon élveztem olvasni.
Igen furcsa a komolyan, átéléssel játszó színészektől, mikor kizökkenve az előadás menetéből, csupán néhány helyzet komikumára szorítkozva átváltanak valami harsány, vásári komédiás stílusba. Mert ha például a veszprémi Petőfi Színházban vagy, legalább tudhatod előre, hogy végig ilyan a darab; ha káromkodik a művész úr, akkor azon nevetni kell. Ott legalább a színvonal egységes. Egységesen rossz. De itt ezek a hullámhegyek és "völgydomborulatok"... (by: Grecsó K.)
Akár egyetlen jeleneten belül csaponganak lélektani realista és kabaréféle játékmód közt. Na és a legjobb: már a kezdet kezdetén fölcsendült .... a Túl az óperencián. És mivel akkor slisszantam be a szokásos(an mindig üres) páholyomba, megörültem, háthogyha rossz darabra jöttem és valami operett lesz itt látható. De nem. Sajnos. Ennek ellenére az operettslágerek újra és újra beúsztak a darabba. Jött még az Egy a szívem, egy a párom, meg a Cintányéros cudar világ, jött, de minek és hogyan jött..
Ötletnek nem is rossz. Például a hamis, naiv vagy akármilyen szerelem szimbólumaként. Még hatásos is. No de amikor már sokadszor nyílik szét a szemközti díszletfal és mögüle fényárban úszva valami habos-babos költemény... Eme költemény néha csak az éneklő hölgy. Öltözete: sárga pecsétes menyasszonyi ruha, az a tejszínhabos, rávarrva(!) a vállára és uszálynak valami arany-ezüst textilcafat, látszólag a Diszkópatkányok jelmeztárából. Máskor nem volt nő, de énekelt és mi percekig piros boából és tüllből készült óriási szívet néztünk.
De a végső döfés az a ló volt. Szétnyílt a fal - de még mennyire hogy szétnyílt! az ott álló szekrényt zöld partvisnyéllel húzták-tolták. Végül a fal mögött életnagyságú gipszló állt, a valódira még csak nem is akarván hasonlítani, rajta a sárgásfehér habosba öltözött, fején tolldísz és énekli a Te rongyos életet...Tudom, hogy nem ez volt a fő koncepció, de ezek a megoldások annyira döcögősek voltak, hogy nem tudtam másra figyelni. Egyébként nem meglepő módon én voltam az egyetlen aki hangosan kacagott ezeken. Aztán inkább visszafojtva. A végén már csak keserűen mosolyogtam.Lehet, hogy egy vérbeli rendes operettel többre mennének.
Vagy egy A tanítőnővel, operettek nélkül.