Szintén a Bethlennel kapcsolatos benyomások: Kétszer néztük meg, másodjára azért, mert éreztük, hogy több van ebben, mint amennyit egy fáradt egyetemista le-lecsukódó szeme meglát benne. Vagy lehet, hogy engem is csak az a libikókajáték bizonytalanított el az első megnézés után, ami Júliát is zavarta, hogy egyszerre épít és "rombol", ahogy a pátoszosba hajló jelenetektől eltávolít a kar. Bethlen politikai és magánéleti személyisége egyszerre volt bemutatva, ebből a másodikkal többet tudtam kezdeni, mint az elsővel. Pedig valószínűleg az agyunkban lévő történelmi hiányosságokat is az apródok kara hivatott betölteni, azzal, hogy mint egy lábjegyzetben az adott előadásbeli pillanathoz tartozó történelmi információkat elhadarták. Sakkfigurákra emlékeztető megjelenésük nagyon domináns volt a színpadon érdekes volt a mozgásuk, hanghordozásuk és mimikájuk. Az viszont nem tudom kit minősít inkább (engem, éppen az apródokat, esetleg a főszereplőket?) hogy legtöbbször rájuk figyeltem, és ilyenkor néha lemaradtam a szövevényes cselekmény egy-egy fordulatáról.
Báthory véres "angyalruhában" való visszatérése groteszk volt, de amilyen duhajnak mutatták be, belefért a jellemébe, és volt funkciója azzal, ahogy Bethlen lelkiismeretét számon kérte. A másik megragadó színfolt a Tompa Klára által játszott Báthory Anna boszorkányos szertartásai voltak, machbet-i hangulatot ébresztettek. A színpadkép rideg volt, de szerintem jól működtek ezek a vasszerkezetek. Épp azt éreztem, hogy egyszerűsítettek vele. Szóval sok pillanatát élveztem (a második felvonásnak inkább, mint az elsőnek) de hiányérzet maradt bennem. Bízok benne, hogy a harmadik megnézésnél Báthoryval együtt az előadás is újraéled...

...hetetlen

Nem tetszett nekem ez a Bethlen. Arra kényszerített, hogy újra szégyenkezzek a vásárhelyi színház miatt - magam és azok előtt, akiknek jobb van. Feszengve ültem a székben, és folyton azon gondolkodtam, hogyan kell viszonyulnom az előadáshoz: komolyan, vagy csak félvállról (ahogy a színpadon lévők is). Mikor helyenként végre úgy döntöttem, nevethetek, elölről és oldalról megbotránkozott, szemrehányó, szúró pillantások irányultak felém. Ez maximum háromszor fordult elő, a "poénok" többségénél azonban szemellenzőt tartottam, és néztem a földet. Elsősorban a kar játékára gondolok, ami, szándéka ellenére (gondolom, hogy vicces legyen) inkább szomorúságot, mint jókedvet ébresztett bennem. Értem én, hogy ellenpontként működnek a komoly uralkodók mellett, de sajnos az egyik fél nem elég komoly, a másik meg nem elég ironikus ahhoz, hogy élvezhető legyen. Nem jut el a nézőhöz a szereplők semmiféle érzelme, csak képek, arcok, hangok, mondatok, amik, ugye, önmagukban nem tudnak megérinteni, ha nincs bennük tartalom. Nem volt elég erőfeszítés figyelni a színészi játékra, a cselekményre, még valami piszkálta folyton a szemünket és megzavart: a díszlet körüli sok körülményeskedés, míg valahogy beállították egy jelenethez. Színészek, díszletmunkások jöttek, mentek, akasztgatták a láncokat, mindez megtörte az előadást. És végül kérdés számomra a színpad eleji csónak is. Amellett, hogy nem igazán értem a jelentőségét, úgy érzem, nem volt eléggé kihasználva.