Ha a színház egyszer rátalál az emberre, nem ereszti többé. Olyan, mint egy ravasz, fondorlatos szerető: akkor csábít, amikor beavatatlan vagy, akkor fészkeli be magát az elmédbe, amikor a hivatásodról gondolkodsz, elveszi az eszed, és addig gyötör, míg mámorodban és elvakultságodban el nem követed azt a hülyeséget, hogy a színire jössz.
Jönnek a mézes évek- gondolnád. Így gondoltam én is. Úsztam a boldogsában. Minden tetszett: minden ember, minden előadás, minden könyv, minden feladat. Nem bántam, ha éjjel fönn kellett ülnöm tanulni, örömmel maradtam otthon szombaton este a könyveimmel, amikor más bulizni ment, és ha valamibe belemerültem, az sem érdekelt, ha körülöttem leamortizálják a bentlakást. Úgy élveztem minden pillanatot, hogy elfelejtettem: a méz nem csak édes, hanem ragad is.
Hát igen, alaposan beleragadtam. Izmaim megmerevedtek, mozdulataim lefagytak, és bent rekedtek az energiák. Minden munkám fél gőzzel, vagy sehogyan sem sikerült. Csalódtam mindabban, ami korábban örömet okozott. Elgyötört a sikertelenség és önbizalmatlanság. Nyugalomra kezdtem vágyni. Normális emberi életre kezdtem vágyni: reggel legyen idő reggelizni, délben ebédelni, este fürödni, éjjel aludni. Hétvégén legyen idő szórakozni, legyen idő sportolni, legyen idő táncolni. Legyen idő egy filmet megnézni, egy könyvet elolvasni. Legyen idő szerelmesnek lenni!!! Amikor az emberből kifakad ez a düh a színház iránt, akkor felteszi magának a kérdést: biztos, hogy ezzel akar foglalkozni? Ér annyit a színház, hogy rátegyem az életem? Hogyan fogok belőle megélni? Élni, egyáltalán? Együtt élni valakivel?
A minap ültem a parkban, olvastam. Közben három gyereket figyeltem, amint játszanak. Először rögzítették a játékszabályokat, aztán belevetették magukat a játékba. Teljes beleéléssel, halálosan komolyan tették. Ha valaki csalt, vagy egy játékszabályról kiderült, hogy nem működik, mindent leállítottak. Tisztázták a dolgot, rögzítették az új szabályt, akinek kellett, kisírta magát, utána minden ment tovább. Ahogy néztem őket, arra gondoltam: ez igen, színház! Milyen végtelenül egyszerű: még egy gyereknek is van hozzá tehetsége. De tulajdonképpen nem is a tehetség a lényeg, hanem a játék és a játék öröme. Szeretünk játszani, játékokat kitalálni, vagy egyszerűen nézni és gyönyörködni benne, ahogy én tettem a parkban. Úgy nézni, mintha nem írnék róla- a színház ilyenkor a legélvezetesebb. Én írni is csak így tudok róla.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése