Az Ando Drom Cseh Tamás dalfeldolgozásának fenti sorával jöttem ki a Yorickból a 20/20 után. Ezzel battyogtam haza, főztem teát, mostam fogat. De hazudok: előbb még anyámat hívtam fel, hogy elmondhassam: olyan előadást láttam, amit (akár helyettem is) neki kellett volna látnia első sorban. Neki van emlékezete hozzá. Az enyémet megteremtették az alkotók.
Vásárhelyi családból származom, itt születtem, sok nyaramat töltöttem itt(hon?), noha szatmári (is) vagyok.
És aligha van olyan vásárhelyi család, amelyikben ne emlegetnék olykor A vásárhelyi eseményeket, vagy A verekedést, vagy egyszerűen az akkort, az ottot, szóval azt. Azt a bizonyos húsz évvel ez előtti huszadikát (és nemcsak huszadikát).
Gyerekként valami mély, súlyos titkot sejt csak az ember abból a jelentés-ködből, ami összeáll néhány elcsípett mondatból, vagy azok hiányából (terhes csendek). Hallani családi barátokról, akik akkor és azért mentek el innen, el kellett menniük. Szóval hallani ezt-azt.
Összességében az egészből annyit ért meg az ember, mint a nagyanyja zsolozsmáiból, vagy a litániákból, amik Máriát elefántcsonttoronynak nevezik. Mi van? Milyen torony?
Aztán tisztázódik egy kicsit a kép. Az ember kérdez és tanul. A nagyszülők dühösen, szinte bénán az indulattól nyögik ki a válaszokat - vagy azok hiányát (sóhaj). Igen, gyűlölet is van a szemükben: irántuk. Irántuk, akik ide jöttek, akiket ide hoztak, akik, akik, akik...
A szülők elemeznek. Higgadtabbak, kevesebb előítéletük van. De azért sejtenek valami mély összeesküvést a háttérben. Arról beszélnek, mennyi meggondolatlanság, mennyi megtévesztés vezette ide-oda (mindenesetre félre) az embereket. Hogy a rendőrség nem csinált semmit, hogy egyedül azoknak volt eszük, akik felszedegették a sineket, mert ha egyszer ide összegyűlt volna a magyarság, egy városba, egy helyre, akkor csak egy gombnyomás, egy bomba, egy tank, vagy ki tudja, mi kellett volna – és kész. Értjük, ugye? És kész.
A nagybácsik, nagynénik (harmincas-negyvenes éveiket taposó akkori fiatalok) röhögni is képesek. Kicsit fájdalmasan, kicsit keserűen, de röhögnek. Nekik már voltak barátaik, iskolatársaik közülük, és ezt a közülüket ők már románnak hívják, sóhaj nélkül, fogcsikorgatás nélkül, természetesen. És ők már akkor is röhögtek néha, velük együtt is, még ha kicsit keserűen is, még ha félve is (a röhögésüket a kocogó fogak hangja színezhette – így képzelem).
Az ő előadásukban a nagymamák heroikus történetei már emberiek, olyanok, amilyenek vagyunk: igen, néha kisszerűek is. És az egyetlen jogos reakció érkezik a kisszerűségre, a groteszk képekre, amik kísértenek: a (kesernyés) nevetés. Ők már elmesélik, milyen fájdalmasan nevetséges (vagy fordítva?) dolgok is történtek akkor. Beszélnek a félholtra vert emberről, aki még kapott egy adagot a mentőben is (!), mert nem a megfelelő táborba tartozott.
A „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!”, minden vásárhelyi számára ismert (és elhallgatott, vagy elsóhajtott) mondata és helyzetképe nekik már nem heroikus, inkább tragikomikus. Kibuggyan az önkénytelen nevetés, ahogy felidézik a dolgot. Úgy reagálnak (a felidézés során is), ahogy a legtöbb kamasz a tőle függetlenül történő, abszurd, ugyanakkor nagyonis félelmetes dolgokra: nevetéssel. Ez a nevetés feszültséget old és félelmet álcáz. És lehetővé teszi, hogy holnap újra egy iskolába, egy buliba, egy munkahelyre lehessen bemenni velük...
Ez a nézőpont az egyetlen, amelyik számára létezik folytatás. Amelyik lehetővé teszi az együttélést, sőt, a barátságot is akár, amelyik feloldja a feszültségeinket. Egyedül ez a generáció tud igazán ebből a nézőpontból közelíteni az eseményekhez. Az idősebbek túl sok (alkalmasint jogos) sérelmet hordoznak magukban, a korábbi évek diktatúrájából is. A fiatalabbaknak pedig nincs saját emlékezetük az egészről. Ez a tekintet, a továbblépni és tovább élni segítő attitűd ennek a generációnak a sajátja. És ezzel tudnak ők a többiek számára is menekülési lehetőséget nyújtani: az önemésztő sérelemhalmozásból egyfelől, és a teljes feledésből másfelől.
Ez a tekintet az, amelyik meghatározza a 20/20 felfogását is. Román és magyar fiatal alkotók tartanak tükröt az eseményeknek. Igen, görbe tükröt is helyenként, kesernyés nevetéssel oldva a feszültséget. És megtörténik az a valami. Igen, ki kell mondani, még akkor is, ha marha nagy közhely: a CSODA.
Az a csoda, ami húsz éve elképzelhetetlen volt. Sőt, ami egy éve is elképzelhetetlen volt, míg ezek az alkotók meg nem találták a megfelelő helyet, csapatot és színpadi formát ahhoz, hogy megtörténhessen. Megtörtént: magyar és román néző egymás mellett ülve nézhette végig (és több ez, mint nézelődés: részvétel, önkénytelenül is), amint magyar és román alkotók végzik el előttük, számukra azt a „tényfeltáró” munkát, amire a történelem- és társadalomtudományos közbeszéd is képtelen, igen, azt, amire csak és kizárólag a művészet, sőt, a művészetek közül is csak ez az egyetlen egy, a színház, az itt és most aktív részvételt és közös fizikai jelenlétet is igénylő, őket és minket szomszédos székekbe kényszerítő művészete képes. Az egyéni történetek igazságát kutatni, megkeresni az embert, feltárni indulatait, kinyitni emlékeinek konzervdobozát és általánosabb érvénnyel közszemlére tenni, amit benne talált....
Nem tudom, amit láttam, az „csak” színház volt-e. Vagy, hogy első sorban színház volt-e? Ha az volt, akkor a szó legvalódibb értelmében szertartásszínház, ami katarzisig, közös mmegtisztulásig juttatja résztvevőit.
De terápia is volt, valljuk be. Könnyen lehet, hogy akadtak olyanok, akik először nevettek egy jót az eseményeken, vagy először látták azt a másik oldal szemüvegén keresztül, először értékelték át esetleg saját viszonyukat a történtekhez.
A (kesernyés) nevetés, a tragikomikum tisztítótüzében „fertőtlenítették” a történteket, a mi történeteinket (merthogy szemtanúk történeteit gyúrták össze egy többé-kevésbé egybefüggő dramatikus textussá), végig az egyénire, az emberire figyelve. Úgy éreztem, hogy az ily módon „sterilizált” emlékeink talán már nem olyan fertőzőek az előadás után, mint előtte voltak.
Az este végén taxiba ülök. A sofőr (egyszerű lélek) látnivalóan ideges, mert az anyanyelvemen köszöntem neki. Korrigálom a „hibámat” (a ma este után én már bölcsebb vagyok), és kedélyesen elbeszélgetek vele. Látnivalóan jólesik a pasasnak a dolog. A végén jó estét kíván. Az anyanyelvemen. Ő nem tudja, amit én: hogy ebben a megbékélő gesztusban egy előadás hatása is benne van (bizonyítva hogy a színház, ha meri, ma is tud társadalomformáló és megtisztító erő lenni, kvázi terápia is...).
Az anyámat hívom aztán. Elmondom percről percre az előadást, megígérve, hogy legközelebb szerzek jegyet neki. Hallom, hogy itt-ott elakad a lélegzete, megpróbál elhallgattatni. A régi reflex: „Ez nem telefontéma”. Pedig az! Mostmár az is lehet akár, mert már kimondtuk, együtt, velük, és megkönnyebbültünk. Mert már tudjuk, most, húsz év elteltével már nem az a dal van, mint akkor - köszönet érte a Yorick alkotóinak, köztük is főként Sebestyén Abának és az általa meghívott Gianina Cărbunariunak.
Vásárhelyi családból származom, itt születtem, sok nyaramat töltöttem itt(hon?), noha szatmári (is) vagyok.
És aligha van olyan vásárhelyi család, amelyikben ne emlegetnék olykor A vásárhelyi eseményeket, vagy A verekedést, vagy egyszerűen az akkort, az ottot, szóval azt. Azt a bizonyos húsz évvel ez előtti huszadikát (és nemcsak huszadikát).
Gyerekként valami mély, súlyos titkot sejt csak az ember abból a jelentés-ködből, ami összeáll néhány elcsípett mondatból, vagy azok hiányából (terhes csendek). Hallani családi barátokról, akik akkor és azért mentek el innen, el kellett menniük. Szóval hallani ezt-azt.
Összességében az egészből annyit ért meg az ember, mint a nagyanyja zsolozsmáiból, vagy a litániákból, amik Máriát elefántcsonttoronynak nevezik. Mi van? Milyen torony?
Aztán tisztázódik egy kicsit a kép. Az ember kérdez és tanul. A nagyszülők dühösen, szinte bénán az indulattól nyögik ki a válaszokat - vagy azok hiányát (sóhaj). Igen, gyűlölet is van a szemükben: irántuk. Irántuk, akik ide jöttek, akiket ide hoztak, akik, akik, akik...
A szülők elemeznek. Higgadtabbak, kevesebb előítéletük van. De azért sejtenek valami mély összeesküvést a háttérben. Arról beszélnek, mennyi meggondolatlanság, mennyi megtévesztés vezette ide-oda (mindenesetre félre) az embereket. Hogy a rendőrség nem csinált semmit, hogy egyedül azoknak volt eszük, akik felszedegették a sineket, mert ha egyszer ide összegyűlt volna a magyarság, egy városba, egy helyre, akkor csak egy gombnyomás, egy bomba, egy tank, vagy ki tudja, mi kellett volna – és kész. Értjük, ugye? És kész.
A nagybácsik, nagynénik (harmincas-negyvenes éveiket taposó akkori fiatalok) röhögni is képesek. Kicsit fájdalmasan, kicsit keserűen, de röhögnek. Nekik már voltak barátaik, iskolatársaik közülük, és ezt a közülüket ők már románnak hívják, sóhaj nélkül, fogcsikorgatás nélkül, természetesen. És ők már akkor is röhögtek néha, velük együtt is, még ha kicsit keserűen is, még ha félve is (a röhögésüket a kocogó fogak hangja színezhette – így képzelem).
Az ő előadásukban a nagymamák heroikus történetei már emberiek, olyanok, amilyenek vagyunk: igen, néha kisszerűek is. És az egyetlen jogos reakció érkezik a kisszerűségre, a groteszk képekre, amik kísértenek: a (kesernyés) nevetés. Ők már elmesélik, milyen fájdalmasan nevetséges (vagy fordítva?) dolgok is történtek akkor. Beszélnek a félholtra vert emberről, aki még kapott egy adagot a mentőben is (!), mert nem a megfelelő táborba tartozott.
A „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!”, minden vásárhelyi számára ismert (és elhallgatott, vagy elsóhajtott) mondata és helyzetképe nekik már nem heroikus, inkább tragikomikus. Kibuggyan az önkénytelen nevetés, ahogy felidézik a dolgot. Úgy reagálnak (a felidézés során is), ahogy a legtöbb kamasz a tőle függetlenül történő, abszurd, ugyanakkor nagyonis félelmetes dolgokra: nevetéssel. Ez a nevetés feszültséget old és félelmet álcáz. És lehetővé teszi, hogy holnap újra egy iskolába, egy buliba, egy munkahelyre lehessen bemenni velük...
Ez a nézőpont az egyetlen, amelyik számára létezik folytatás. Amelyik lehetővé teszi az együttélést, sőt, a barátságot is akár, amelyik feloldja a feszültségeinket. Egyedül ez a generáció tud igazán ebből a nézőpontból közelíteni az eseményekhez. Az idősebbek túl sok (alkalmasint jogos) sérelmet hordoznak magukban, a korábbi évek diktatúrájából is. A fiatalabbaknak pedig nincs saját emlékezetük az egészről. Ez a tekintet, a továbblépni és tovább élni segítő attitűd ennek a generációnak a sajátja. És ezzel tudnak ők a többiek számára is menekülési lehetőséget nyújtani: az önemésztő sérelemhalmozásból egyfelől, és a teljes feledésből másfelől.
Ez a tekintet az, amelyik meghatározza a 20/20 felfogását is. Román és magyar fiatal alkotók tartanak tükröt az eseményeknek. Igen, görbe tükröt is helyenként, kesernyés nevetéssel oldva a feszültséget. És megtörténik az a valami. Igen, ki kell mondani, még akkor is, ha marha nagy közhely: a CSODA.
Az a csoda, ami húsz éve elképzelhetetlen volt. Sőt, ami egy éve is elképzelhetetlen volt, míg ezek az alkotók meg nem találták a megfelelő helyet, csapatot és színpadi formát ahhoz, hogy megtörténhessen. Megtörtént: magyar és román néző egymás mellett ülve nézhette végig (és több ez, mint nézelődés: részvétel, önkénytelenül is), amint magyar és román alkotók végzik el előttük, számukra azt a „tényfeltáró” munkát, amire a történelem- és társadalomtudományos közbeszéd is képtelen, igen, azt, amire csak és kizárólag a művészet, sőt, a művészetek közül is csak ez az egyetlen egy, a színház, az itt és most aktív részvételt és közös fizikai jelenlétet is igénylő, őket és minket szomszédos székekbe kényszerítő művészete képes. Az egyéni történetek igazságát kutatni, megkeresni az embert, feltárni indulatait, kinyitni emlékeinek konzervdobozát és általánosabb érvénnyel közszemlére tenni, amit benne talált....
Nem tudom, amit láttam, az „csak” színház volt-e. Vagy, hogy első sorban színház volt-e? Ha az volt, akkor a szó legvalódibb értelmében szertartásszínház, ami katarzisig, közös mmegtisztulásig juttatja résztvevőit.
De terápia is volt, valljuk be. Könnyen lehet, hogy akadtak olyanok, akik először nevettek egy jót az eseményeken, vagy először látták azt a másik oldal szemüvegén keresztül, először értékelték át esetleg saját viszonyukat a történtekhez.
A (kesernyés) nevetés, a tragikomikum tisztítótüzében „fertőtlenítették” a történteket, a mi történeteinket (merthogy szemtanúk történeteit gyúrták össze egy többé-kevésbé egybefüggő dramatikus textussá), végig az egyénire, az emberire figyelve. Úgy éreztem, hogy az ily módon „sterilizált” emlékeink talán már nem olyan fertőzőek az előadás után, mint előtte voltak.
Az este végén taxiba ülök. A sofőr (egyszerű lélek) látnivalóan ideges, mert az anyanyelvemen köszöntem neki. Korrigálom a „hibámat” (a ma este után én már bölcsebb vagyok), és kedélyesen elbeszélgetek vele. Látnivalóan jólesik a pasasnak a dolog. A végén jó estét kíván. Az anyanyelvemen. Ő nem tudja, amit én: hogy ebben a megbékélő gesztusban egy előadás hatása is benne van (bizonyítva hogy a színház, ha meri, ma is tud társadalomformáló és megtisztító erő lenni, kvázi terápia is...).
Az anyámat hívom aztán. Elmondom percről percre az előadást, megígérve, hogy legközelebb szerzek jegyet neki. Hallom, hogy itt-ott elakad a lélegzete, megpróbál elhallgattatni. A régi reflex: „Ez nem telefontéma”. Pedig az! Mostmár az is lehet akár, mert már kimondtuk, együtt, velük, és megkönnyebbültünk. Mert már tudjuk, most, húsz év elteltével már nem az a dal van, mint akkor - köszönet érte a Yorick alkotóinak, köztük is főként Sebestyén Abának és az általa meghívott Gianina Cărbunariunak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése