2010. május 24., hétfő

Hiányérzet a cédrus árnyékában

Furcsán érdekes, látványban gazdag előadást láthattunk 2010 április 20-án a Nemzeti színpadán. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház hozta el a Napút a cédrus árnyékában című előadást. Már a műsorfüzet tervezője, szerkesztője beharangozta, hogy nem hagyományos előadást fogunk látni. Sőt arra is felhívta figyelmünket, hogy a titkot nem adják olcsón. Tényleg nem adták olcsón. Sőt az előadás megnyitásához, értelmezéséhez a kulcsot most sem találtam meg. Kíváncsian ültem be az előadásra. Túl az ötvenen joggal voltam kíváncsi arra, milyen hatással lesz rám egy nem hagyományos, sőt, mondhatni szokatlan előadási forma.

Az előadás tele van szimbólumokkal. Próbáltam megfejteni őket, be kell vallanom, kevés sikerrel. Ezért a látottakat-hallottakat két csoportba soroltam: amit megértettem plusszal, amit nem, azt minusszal jelöltem.

A minusszal jelölt részek:

Már a terem bejáratánál éktelen lárma fogadott. A széksorok közé két színész furakodott be. Egyik újságpapírba csomagolt tökmagot kínált egy lejes ellenértékért, és volt, aki vett is belőle. Lehet, hogy a meggyőző érv az volt, hogy nyugodtan lehet ropogtatni előadás közben is. A cigánylánynak öltözött színésznőnek azonban nem volt olyan sikere, senki nem akarta a tenyerét megmutatni, nem igazán győződtek meg a tenyérjóslás hitelességéről. Az eleinte felkínált, újságpapírba csomagolt tökmag-mennyiség ezerszeresét láttuk viszont a darab végén, amikor „tökmageső” hullt a színpadra.

A színpadon színész-író tétova mozdulatokkal tett-vett. Amikor megkezdődött az előadás és „felállították” az asztalt, arra gondoltam, hogy egy étkezési rituálét fogunk látni, de a szájhoz emelt poharak inkább valamiféle kocsmai szokásokra engedtek következtetni.

Egy esküvői-jelenetet táncoltak el a szereplők. Eleinte egy zsidó szertartásra gondoltam. De hamar el is hessegettem ezt a feltételezést, amikor csuklyát húztak a menyasszony és a vőlegény fejére.

A plusszal jelölt részek:

A Bulgakov regény őrületéből menekülő hős eldönti, hogy megírja a saját regényét, szereplőket, történeteket talál ki. Megelevenednek a szereplők, akik néha túlnövik és elnyomják alkotójukat.

A cédrusfa, mint szimbólum volt a legtisztább, legérthetőbb. Megépítése volt egy kicsit körülményes, de a feljebb-lejjebb beszólások humort is adtak a kemény fizikai munkának. A már cédrusfa gerendákat kopácsoló színészek a természeti népek hangjelzését utánozták. Közelebbről nézve, engem, az úgynevezett toaca-ra emlékeztetett, ami böjt idején templomba hívja az ortodox híveket.

Külön megdicsértem magam, amikor a Godot-ra várva replikát hallottam: „fehér répa, nem, én csak a sárga répát szeretem”…. Vagy amikor Vörösmarty Éj monológját véltem felfedezni a szövegben.

A nagy kifeszített vászon háta mögött árnyképek jelentek meg. A két világ közti elválasztódás abban állt, hogy az előtérben levő színész mozgása fordítottja volt a projektor háta mögötti színész mozgásának. A két világot az kötötte össze, hogy az előtérben lévő színész tűzet adott, vagy bort töltött a „hátsó” világban lévő kollega poharába. Mindez jelentéshordozó: árnyvilág – valóság összekötése és egyben szétválasztása.

A szerző kétszer próbálja megsemmisíteni, lelőni szereplőit, de azok felállnak és újra életre kelnek. Ekkor eldönti, nem kísérletezik tovább, figuráit útjukra engedi, egy újabb színpadi részlet fele. Ebből azt következtettem, hogy nincs igazán megelégedve művével.

A végén kigöngyölített Napút szivacsos talaján elindul a már jócskán megöregedett színésznő. És halad a cél, a Nap fele. Időnként meg-megáll tétován, néz vissza, hátha visszahívja az író, és újra életre kelti.

Amikor belefáradtam a szimbólumok megfejtésébe, akkor átadtam magam a látványnak, és még élveztem is a jól kigondolt, és begyakorolt koreográfiát. Közben a hátam mögött két néni szörnyülködése is emelte az est hangulatát, amikor a színpadon elhangzik a büdös p… Az egyik néni hangosan a másikhoz: „Na hallod, hogy mit mondanak.”

Az előadás rendező-koreográfusa: Döbrei Dénes m.v., látványtervező Rodolphe Bourotte, m.v., dramaturg: Dér Daphinsz m.v., animáció: Vetési-Szabados Kenéz m.v.

Játsszák : Boros Mária, Máthé Annamária, Vajda Gyöngyvér, Gazdag Erzsébet, Kolozsi Borsos Gábor, Kőműves Csongor és Szabó Eduard, hazaiak.

2010. május 18., kedd

Gyár + színház = ?
Múlt hétvégén a kolozsvári Ecsetgyárban a Váróterem Projekt ( http://varoteremprojekt.wordpress.com/ ) első bemutatóját néztem: Karl Wittlinger: Ismered a Tejutat?. Az előadás valójában már adaptáció, nem is könnyű megérteni. Párhuzamos történetek váltják egymást, és a nézőnek (legalábbis nekem) nem mindig sikerül a színésszel együtt átlépni egyik síkról a másikra – mert a színész ugye, tudja az összefüggéseket, a külső szem viszont a láttottakból kell következtessen. De nem baj, hogy nem minden világos, hogy vannak homályos részletek, ez is az előadás része, jót tesz a hangulatnak. Orvos és páciense öngyilkosak lettek, mikor begyúródunk az előadásra, már ott fekszenek a fekete zsákokban. Az előadás tere, a hullaház aztán a halottak „képzeletében” zajló múltbeli események színpadává válik: kettejük kapcsolatára, múltjára, személyükre falra vetített videó-részletek utalnak, illetve ők maguk megelevenedve jelenítenek meg egy harmadik történet szálat. Nem mellékes, hogy a helyszín alternatív tér, egy gyár terme. Ők (az alkotók) azt mondják, valami mást akarnak, mint, ami kőszínház. Nyitottabb, rugalmasabb formában dolgozni – és ez vonatkozik a helyszínre is, én azt mondom. Ezenkívül a gyár hűvössége, szürkesége, merevsége, elhagyatottsága is (akár) most hozzájárul az előadás hangulatához, témájához.
Közvetlen környezetünkben, de még Erdély szinten sem mindennapi és sűrűn gyakorolt dolog színház helyett egy lepukkant gyárban előadást rendezni. Akik mégis ilyesmire vetemednek, vagy azért teszik, mert a gyár épülete (méretei, beosztása) jobban megfelel elképzeléseiknek, mint a színházé, vagy, mert a gyár önmagában hozzátartozik a rendezői koncepcióhoz. Mindegy mi van mögötte, a színházba járók többsége nem lenne hajlandó színháza kényelmét, hagyományát, satöbbijét feláladozni egy gyár-színházi előadásért. De igazából engem most nem is a rugalmatlanság érdekel, hanem például az, hogy mitől más a gyárban, mint a színházban? Több, jobb, vagy csak más? Ez elsősorban az előadás stílusától, színvonalától függ, de azon túlmenően... az épületen kívül milyen más határ választja el egymástól az itt és ott játszott előadásokat? A gyárban van egy nem mindennapi hangulat, amihez képest a kőszínház már hétköznapi élménynek számít, és létrejön egy új közönség/közösség is. De a gyárban színházban érezzük-e magunkat? Ha igen, miért? Ha nem, baj-e az? Egyelőre ezek a kérdések jutottak eszembe életem első két gyár-színházi előadása után.
Végezetül pedig: ne hagyjátok a kőszínházat, s a nemzetit... de azért az Ecsetgyárba is menjetek el!

2010. május 16., vasárnap

Ki(be)szerelmesedtem

Ha a színház egyszer rátalál az emberre, nem ereszti többé. Olyan, mint egy ravasz, fondorlatos szerető: akkor csábít, amikor beavatatlan vagy, akkor fészkeli be magát az elmédbe, amikor a hivatásodról gondolkodsz, elveszi az eszed, és addig gyötör, míg mámorodban és elvakultságodban el nem követed azt a hülyeséget, hogy a színire jössz.


Jönnek a mézes évek- gondolnád. Így gondoltam én is. Úsztam a boldogsában. Minden tetszett: minden ember, minden előadás, minden könyv, minden feladat. Nem bántam, ha éjjel fönn kellett ülnöm tanulni, örömmel maradtam otthon szombaton este a könyveimmel, amikor más bulizni ment, és ha valamibe belemerültem, az sem érdekelt, ha körülöttem leamortizálják a bentlakást. Úgy élveztem minden pillanatot, hogy elfelejtettem: a méz nem csak édes, hanem ragad is.


Hát igen, alaposan beleragadtam. Izmaim megmerevedtek, mozdulataim lefagytak, és bent rekedtek az energiák. Minden munkám fél gőzzel, vagy sehogyan sem sikerült. Csalódtam mindabban, ami korábban örömet okozott. Elgyötört a sikertelenség és önbizalmatlanság. Nyugalomra kezdtem vágyni. Normális emberi életre kezdtem vágyni: reggel legyen idő reggelizni, délben ebédelni, este fürödni, éjjel aludni. Hétvégén legyen idő szórakozni, legyen idő sportolni, legyen idő táncolni. Legyen idő egy filmet megnézni, egy könyvet elolvasni. Legyen idő szerelmesnek lenni!!! Amikor az emberből kifakad ez a düh a színház iránt, akkor felteszi magának a kérdést: biztos, hogy ezzel akar foglalkozni? Ér annyit a színház, hogy rátegyem az életem? Hogyan fogok belőle megélni? Élni, egyáltalán? Együtt élni valakivel?


A minap ültem a parkban, olvastam. Közben három gyereket figyeltem, amint játszanak. Először rögzítették a játékszabályokat, aztán belevetették magukat a játékba. Teljes beleéléssel, halálosan komolyan tették. Ha valaki csalt, vagy egy játékszabályról kiderült, hogy nem működik, mindent leállítottak. Tisztázták a dolgot, rögzítették az új szabályt, akinek kellett, kisírta magát, utána minden ment tovább. Ahogy néztem őket, arra gondoltam: ez igen, színház! Milyen végtelenül egyszerű: még egy gyereknek is van hozzá tehetsége. De tulajdonképpen nem is a tehetség a lényeg, hanem a játék és a játék öröme. Szeretünk játszani, játékokat kitalálni, vagy egyszerűen nézni és gyönyörködni benne, ahogy én tettem a parkban. Úgy nézni, mintha nem írnék róla- a színház ilyenkor a legélvezetesebb. Én írni is csak így tudok róla.

2010. február 11., csütörtök

Full

Hétfőn a nyitó előadás: Figaro házassága, Zakariás Zalán rendezésében. A gyergyóiak Figárojához hasonlítva, ez sokkal összetettebb, színesebb, gazdagabb. Az előbbi is tetszett, emlékszem, jól szórakoztam, akkor nem is tűnt fel az egyszerűség, amit most is valószínű csak a szentgyörgyiek miatt érzek. Mindenre kiterjedt a rendező figyelme, egyetlen tárgy sem maradt úgy a földön, vagy kijelentés a levegőben, hogy abba ne „kötött volna bele”, ne lett volna belőle poén. Persze ez egyfelől belecsúszhat a ’jóból is megárt a sok’ hibába, másfelől viszont jólesik, hogy ennyire pontosan ki van találva minden. Tetszett a stíluskeveredés is, hogy opera ének, diszkó fények, modern majd barokk jelmezek, és képek egyforma természetességgel és erővel vannak jelen. Utolsó jelenetben például parokás urak és hölgyek bujkálnak a sötétben, egyik részük gázlámpával, míg másikuk mai ellemlámpával keresi ellenségét. Az ezt megelőző esküvői jelenetet pedig egy barokk festményekről ismert trombitás angyalfiú nyitja, miközben a teret diszkó fények színezik. A dramaturg (Nagy B. Sándor) munkáját pontoznám még, az át-, és beleírt szövegek nagyon feldobták az előadást.
Kedden bejutottam a Zabhegyezőre. Talán Kolcsár József mentségére van, hogy nem olvastam a regényt, az előadás mégsem tetszett. Az első pár percben nagyon izgultam, végre megtudom miről szól a híres Zabhegyező, aztán egyre jobban eluntam magam. Nem gondolom, hogy valami köze lett volna ahhoz, hogy oldalt ültem, és nem szemben a színésszel. Elsősorban a szöveg miatt ment el a figyelmem. Nem tudott megfogni, nem volt érdekes, nem érdekelt, amit mesélt. Aztán helyenként a túljátszások zökkentettek ki. Túl sok, kicsit vissza lehetne venni az idétlenkedésből – látom, hogy fura ember a homeless, de a megjátszott beteges nevetés, meg a túlzó gesztusok akkor is zavaróak egy idő után. Ugyanez vonatkozik a szemetesláda hangos csapkodására is. Kicsit finomabban kéne kapkodni. Azért is sajnáltam a dolgot, mert Kolcsár József előző este Bazilio szerepében meglepően jót alakított. Most csak halványan láttam viszont ugyanazt a jó mozgást, szerepjátszást.
Szerdán másodszor néztem meg Yvonne, a burgundi hercegnőt, és akaratlanul is összehasonlítottam a két évvel ezelőtt látott kisvárdai előadással. Akkor stúdió körülmények közt néztük a frissen rendezett, most nagyteremből a felújított előadást. Hát lelassult, meg kicsit szétment, nem volt olyan feszes, és feszült, mint akkor, de ha részleteire, színészekre bontva figyeljük, még mindig szép, pontos, és tud élményt nyújtani.
Csütörtökön nem gyurakodtam be mégegyszer a Zabhegyezőre, hanem felrohantam Kolozsvárra, és megnéztem az Ördögöket. Nehogy már megszakadjon a lánc. A kolozsvári előadások mindig megérintenek, de attól még lehetnek kifogásaim. Ez esetben például az, hogy nem értettem mi történik. Persze megint az én hibám, hogy nem olvastam a regényt, de ezzel a rendezőnek számolni kéne, ugyanis nemcsak én, hanem körülöttem még sokan nem értették, hogy ki kicsoda, ki kinek kicsodája. Még olvasva is nehéz megjegyezni és beazonosítani Dosztojevszkij ilyen-olyan –ics meg –ina orosz neveit. Csak az előadás végére állt össze valamennyire a kép. Nem mindig tudom értékelni, de sikerélmény volt felfedezni Albu István Fizikusokból már ismert stílusát. A túl sok jó ötletet, a hatásvadászat enyhe szagát, az átlátszó és egyben tükörként működő üvegfalakat, a zene hatásával való visszaélést. Bizonyos fokig hatott is, nem mondom, még ha nem is értettük teljesen a történetet, csak ha az ember érzi, hogy NAGYON meg akarják érinteni, akkor még azért sem! De pár sorban nem lehet ezt kielemezni, sajnos, és annál kevésbé is fognék neki ilyesminek, mivel nem olvastam a regényt, ezért a jeleket sem értettem teljesen. Nagyon rossz érzés ülni a székben, nézni egy szép képet, jelenetet, de nem érteni, hogy mi miért van.
Pénteken hazajövök, és megnézem a Karnebált, amit Alexandru Dabija rendezett. Jól szórakozok, sokat nevetek, nagyon tetszik a szöveg, az ötlet, hogy a román Caragiale szöveget és poénokat nem egyszerűen magyarra, hanem egyenesen székelyre írják át. Egyetértek abban, hogy jó komédiát nagyon nehéz csinálni, ezek most mégis megcsinálták. Vegytiszta komédia. Persze kényeskedhetnénk is, hogy hol ebben a művészet, de úgy megrendezni és eljátszani, hogy mindenki nevessen, tényleg művészet. Csak kár, hogy annyira hangos, néha túlhisztériázott, túlkiabált volt...
Szombatot kihagyom, vasárnap: Mizantróp. Ezt is láttam már egyszer, ezért nagyon meglepdődtem és sajnáltam, mikor a szünet helyett hirtelen vége lett. Mondanám, hogy jobb volt úgy, hogy szívesebben néztem volna még, és vártam a jelenetet, mikor Alceste (Pálffy Tibor) és Célimene (Kicsid Gizella) a földön fekszenek, de nem mondom, mert nem vagyok biztos benne. Nem tudom, hogy csak azért volt hiányérzetem, mert láttam az előző változatot, vagy amúgyis ott maradt volna bennem az érzés, hogy valami nincs megoldva.
Végül újra hétfő, és végül A csoda. Kiváncsi voltam, milyen lesz stúdió teremben az előadás, hiszen tavaly Kisvárdán nagyteremben láttam. Akkor is tetszett, de a tér sokat számít. A mostani Csoda sokkal pörgőbb volt, feszesebb, a poénok egymás után úgy csattantak el, hogy a következő mondat nem is volt hallható a közönség kacagásától. Jó pontnak tartom még, hogy a népi és modern elemek úgy voltak egymás mellett, hogy egyik nem gyengítette, vagy zavarta a másikat, inkább kiegészítette. Gondolok itt a fekete ruhás ismeretlen nőre, az idegen nyelvű szövegek beépítésére. De bár Pál Ferenczi Gyöngyi szerepe árnyalta némileg a darabot, a figura mégsem volt mindig teljesen érthető számomra. Viszont Váta Loránd Ördögökben alakított okos, ravasz, félelmetes Nyikolája után most egy idétlen, buta, falusi Mátét láthattam, jó volt két különböző szerep egyformán hiteles, és eredeti alakítását nézni, már a szeme is elárulta a két szereplőt, de ugyanazt a színészt, másként mosolygott Nyikoláj és másként Máté. Egész testtartásuk más-más személyiséget sugárzott.
Kicsit kisvárda feelinge volt az elmúlt hétnek, minden nap a színházba menésről szólt. Tényleg ünnep.


2010. február 6., szombat

Félre az elvárásokkal!!!

Végre én is elértem Bocsárdi László Mit csinál a kongresszus című előadására! Borzasztóan kíváncsi voltam rá! Érthető is, hisz heteken át foglalkoztunk műhely órán a szöveggel: apró darabokra cincáltuk, és addig vizsgáltuk, míg minden viszony világossá vált a szereplők között. Aztán a sok visszhang, ami az előadást kísérte: „túl nagy elvárások”; „nincs közönség”; „a nézők nem szeretik” stb.- tovább csigázták érdeklődésemet.

Igen, csalódtam. Méghozzá kellemesen! És ez még inkább megerősít abban, hogy felfüggesztett elvárásokkal, előítéletek nélkül üljek be egy előadásra. Ahogy olvasás közben is az lenne ideális, ha félretennénk minden háttér információt, és lehámoznánk minden rárakódott értelmezést arról, amit éppen olvasunk, úgy előadásokat is önmagukban kellene néznünk. Tudom, mindig vannak elvárások és előítéletek. Sajnos. És van ez az ocsmány sztárkultusz. Sajnos! Ha egy rendezőnek, vagy színésznek sikerül kiverekednie magának egy nevet, attól kezdve A név A garancia az előadások, sikerére. Többé-kevésbé igaz, hogy aki kezdetben jól bizonyít, annak a továbbiakban megelőlegezzük bizalmunkat. Csak ne feledjük, hogy a rendező is ember, ennélfogva tévedhet, nem lehet mindig ugyanolyan teljesítménye, és nem lehet mindig ötletek teljében. Szóval, félre az elvárásokkal! Különben csalódunk. De miért? Mit vártunk Bocsárditól? Csillaghullást, meteoresőt, tüzijátékot? Megijeszt minket az egyszerűség, ahogyan ő színpadra állította ezt a darabot? A majdnem üres tér? Az egy szál ki-be csukható, abszolút nem látványos, de rendkívül praktikus díszletelem? Megijeszt, mennyire előtérbe kerül ettől a színészek játéka? Mégis mit vártunk? Ripacskodást? Zsúfolt színpadot? Szükségszerűtlen meztelenkedést? Ilyet láttunk eleget. Akkor most miért baj, hogy valami olyat kaptunk, amin egy picit gondolkodni kell? Netán elolvasni a darabot színházba menés előtt...? Nem értem.

A színészek le vannak törve. Mivel nincs közönség, azt hiszik, nem is olyan jó az előadás. Nem csodálom, hogy így gondolkoznak. Az a kevés néző, aki betéved a Mit csinál a kongresszusra, még a legkézenfekvőbb poénokat is alig veszi. Egész előadás alatt csak félig kiengedett nevetést mertem megengedni magamnak, nehogy hülyének nézzenek, amiért én viccesnek találok dolgokat, amiket más nem. De ezt egyáltalán nem találom normálisnak.

Például Gáspárik Attila megjelenése a reszkető lábú katonákkal több volt, mint vicces. Nem lehetett nem nevetni rajta. A vásárhelyi közönség mégis tudott mélységesen hallgatni. Tudom, hogy ez egy groteszk jelenet, hisz a rendőrkapitány Hitlert juttatja eszembe, a gázmaszkos katonák jelenléte pedig egyértelmű utalás a zsidók elpusztítására. De a borzasztó tartalmat, Schminke ártatlan kivégzését, igencsak vicces formába burkolják. A berezelt katonák, valóságos idióták csődülete, akik parancsra imádkoznak, aztán reszkető térddel gyilkolnak. Mennyire groteszk, amikor a rendőrkapitány tüzet kiált, sercen a gyufa, ő cigarettára gyújt, és mi ebből értjük, hogy a háttérben megtörtént a szimbolikus kivégzés. Groteszk, mert egyszerre vicces és félelmetes. A rendőrkapitány figurája is ilyen. Bár szigorú, határozott, és parancsolgató alaknak tűnik, kiderül, hogy kedveli a pletykát, no meg a szép lányokat a Klups „kávéház” félhomályos szeparéiban. Lám-lám, még dupla kávét is rendel… A figyelmes néző pedig már kikövetkeztethette, hogy aki a Klupsban duplát rendel, az rossz ember. Ez jól érezhető a pincér (Korpos András) meglepődésén, valahányszor valaki szimplát kér, illetve látni lehet azokból a bizalmas pillantásokból, amelyeket Alfréddal vált.

Alfréd (Bokor Barna) is dupla kávés, betörő képű, szűk nadrágos, hózentrágeres, duzzadó izomzatú óriási gazember. Valaha színész volt, jelenleg illegális leánykereskedelmet folytat, és nem szégyell egy lecsúszott kurva, Luise Gift, kenyerén élni.

Lujzácska (B. Fülöp Erzsébet), szegény, nem egy hétszépség. Öltözete a legkülönfélébb stílusú ruhadarabokból áll: kopott cipő, mintás harisnya, piros, szakadozott szélű ruha, fehér szőrme és fekete táska. A színésznő olyan ocsmánynak, elvetemültnek és szerencsétlennek játssza szereplőjét, ahogyan azt a szöveg alapján képzelni lehet. Megalázza magát, a porban csúszik Alfréd pénze után, időnként csúnya, hisztériás rohamokban tör ki. Igaz, hogy elvetemült a szereplő, de az az érzésem, hogy a színésznő időnként túljátssza a figurát. Pedig két gyönyörű pillanata lehetetne. Az egyik, amikor imádkozik. Luise Gift szitkolózva társalog Istennel. Értem én, hogy egy lecsúszott kurvának már semmi reménye sincs, hogy csupa keserűség, hogy Istenben sem hisz, de ha már eszébe jut, hogy imádkozzon, legalább a kétségbeesett próbálkozást látnám. Olyan szép, olyan őszinte pillanat lehetett volna… A másik lehetőség pedig annak a versnek a felolvasásában lett volna, melyben Luise jobbik énjét keresi. Örültem volna, ha úgy olvassa fel, mint aki tényleg elhiszi magáról, hogy valaha volt egy jobbik énje, és azt még most is keresi, bár már túl mélyre süllyedt bűneiben ahhoz, hogy megtalálja. De a színésznő nem így adja elő, és mivel nem mutat egyetlen őszinte pillanatot sem a figurából, megrögzött bűnösnek tűnteti fel, olyannak, aki soha életében nem volt jó, és már soha nem is lehet az. Holott szöveg szerint a figura nem ilyen, és ezt az a két őszinte pillanat mutathatta volna meg, amit a színésznő nem játszott el.

Sebestyén Aba Ferdinándját ütődöttebbnek képzeltem. De ő egészen újszerű értelmezésben jelenítette meg a figurát. Az elegáns kabát, vasalt élű nadrág, fényes cipő és a sétapálca úri külsőt kölcsönöztek neki, ő pedig ilyennek is játszotta szereplőjét. Méltóságteljes járása, finom beszéde, kedvessége a kurvához, aztán a kisasszonyhoz elegánssá tették. Véleményem szerint ez az elegancia nem áll szemben azzal, hogy a figura kissé idióta. Hisz aki valamelyest jólöltözött ebben a darabban, azt hülyének nézik, mégpedig azért, mert idegen. Az idiótaság tehát az idegenségből adódik, és leginkább abból ismerhető fel, ha valaki szimplát kér.

A kisasszony (Gecse Ramóna) is jólöltözött: csinos kis szoknya, fényes, magas sarkú cipő van rajta, ő is új a városban, választékosan beszél, és szimpla kávét iszik. Figurája hasonlít a Ferdinándéhoz: benne is van elegancia és méltóság, hiába adja prostitúcióra a testét. Félénk, kissé szégyenlős lányt játszik. Szégyene abból adódik, hogy kényszerből került a pályára. Amikor pedig Ferdinánd újra el akarja venni feleségül, ordítva fejezi ki visszautasítását, hisz aki egyszer erre a sorsra jutott, azon már nem lehet segíteni.

A kisasszony ezzel a tettével igazolja Schminke eszméjét, miszerint a prostitúció gazdasági nyomorból táplálkozik. Schminke (László Csaba) meghal ezért az eszméért, halála pedig értelmetlen volna, ha a kisasszony az előadás végén nem a prostitúció mellett döntene. Hisz az eszme nem csak abból áll, hogy a prostitúciót a gazdasági nyomor táplálja, hanem abból is, hogy aki már rátévedt erre az útra, az szükségszerűen úgy végzi, mint Luise Gift. Schminke és a kongresszus valójában egy oldalon állnak, hisz mindannyian csak elvből szeretnék leküzdeni a leánykereskedelmet, gyakorlatban viszont nem. Ezt magyarázza, hogy Schminke az előadás végén felmászik a pódiumra, leül a bankett asztalhoz a kongresszus tagjai mellé, és onnan fejezi ki tiltakozását, hogy a kisasszony nem menjen újra férjhez Ferdinándhoz. Nagyon jó a jelmeze: szűk, szürke kosztüm, murokszárú öltönynadrág, kalap, aktatáska, nadrág alól kivillanó zokni. A piros zokni mindent megér! Nagyon vicces, és nagyon erős jel. Lehet, hogy csak a figurát kívánja minősíteni, és ezenkívül semmit nem jelent, de nézőként nem tudok eltekinteni egy ilyen erős jeltől. A piros szín a veszélyt, a szerencsétlenséget jelzi előre, ami be is következik: Schminke átáll a kongresszus oldalára, a kisasszony pedig eladja magát.

A darabtól eltérően itt nem egy csoport férfi képviseli a kongresszust, hanem három idős „hölgy”. Jónak tartom az ötletet, hisz így nagyobb súlyt kap a történet: a leánykereskedelmet nem férfiak, hanem nők gerjesztik. Méghozzá kétes előéletű nők. Hogy ez valóban így van, azt a főtitkár (Biluska Annamária) két mozdulattal tudtunkra adja: végigsimít testén, majd erotikus pózban Schminke fölé hajol, miközben azt hangoztatja, hogy a prostitúció mélyen gyökerezik az emberekben. Bár az ötlet jó, mégis a kongresszus jeleneténél ül le az előadás. A kisasszony kikérdezése túlságosan lassan történik, a kérdéseknek nincs súlyuk, nincsenek elég játékosan mondva, a replikák nem elég pörgősek, és a magas emelvény ellenére jól látszik, hogy egyes színésznők szégyenérzet nélkül olvassák a szöveget.

A közönség képviselője (Ördög Miklós Levente) lehetett volna dühösebb, mondhatta volna kicsit erősebb kikérem-magamnak hangnemben, hogy ő márpedig jól végződő bohózatot akar. Az viszont nagyon szép volt, amint Ferdinándot és a kisasszonyt úgy boronálta össze, mint két babát. De mivel ez az idilli házasság úgysem jöhetett volna létre, okvetlenül meg kellett jelennie Luise Giftnek méghozzá hófehér ruhában, részegen, italt okádva, valamint a bohócnak öltöztetett, zászlókat lengető statisztáknak, hogy groteszkké tegyék a jelenetet. Végződhet a történet boldog házassággal, ha a nézők úgy akarják, de a gazdasági nyomorból táplálkozó prostitúció úgyis újabb áldozatokat fog követelni magának, akik Luise Gifthez hasonlóan fogják végezni. A prostitúció pedig továbbra is megoldatlan problémaként marad majd a levegőben.

2010. január 23., szombat

Vilém Flusser: Az írás. Van-e jövője az írásnak?

10. Olvasási módok

A józan emberi ész (amelynek tudvalevőleg sosincs igaza) szerint az írás megelőzi az olvasást, mivel az olvasáshoz valami írottra van szükségünk. Ez nem igaz. Már jóval az írás feltalálása előtt olvastak* (például borsót). Az írás maga is csak egy olvasási mód: egy kupacból, mint a szemeket, írásjeleket válogatunk ki, hogy sorokba, szálakba nyújthassuk őket. Az "olvasni" ("legere, legein") annyit jelent, mint kicsipegetni, szemezni. Ezt a szemezgetési tevékenységet "elektion"-nak nevezik, a hozzá szükséges képességet "intelligenciá"-nak, a szemezgetés eredményét pedig "eleganciá"-nak és "elit"-nek. Nem az írástudók az első "entellektüelek", ők csak az erre a történeti időszakra jellemző értelmiségiek, akik elegánsabban szemezgetnek, mint a korábbiak. Ha elfogadjuk, hogy az olvasás megelőzi az írást, a szemezgetés pedig a szálazást (vagyis a kalkulálás a komputálást), akkor a józan emberi ész számára rejtett nehézségek előtt állunk.

Az intelligencia képesség, hogy a halmazból valamit kicsipegessünk. ősember elődeink, akik kiszedegették egymásból a bolhákat, intelligens lények voltak. A tyúkok is intelligensek: kiszemezik a kukoricát a kupacból. Az író ember a tollasok közé sorolható. Tolla van és csipeget. Olvasni pedig két módon lehet: kritériumok szerint (tudjuk, mit kell csipegetni), vagy válogatás nélkül. Az első módszert "kritiká"-nak nevezik, a másodikat az angolok a "to read" szóval illetik, amely "találgatás"-t jelent. A tyúkok kritizálósak: az "ehető/nem ehető" kritériuma szerint csipegetnek. Ez a megkülönböztetés azonban megakadályozza a tyúkokat az írásban: feleszik a magokat - ahelyett, hogy felfűznék. A mi ősember elődeink ezzel szemben valószínűleg a kiszemezett bolhákat sorokba rendezték, mielőtt fölfalták volna őket. Emellett szól, hogy a köveket is egymás után sorba rakták, s ez arról árulkodik, hogy bármilyen kellemetlen is, de a kritikai gondolkodás megelőzte az írást. Akik azt bizonygatják, hogy a kritikai gondolkodást az írás hívja életre és követeli meg (akárcsak e könyv egyik argumentuma), a tyúkok láttán felülvizsgálhatnák nézeteiket.

Nem minden szemezhető: vannak (meg)olvashatatlan dolgok is. De minden kicsipegethető, hogy aztán kiszemezhető legyen. Ez a csipegető csőr élességétől függ és a tudomány ezt a csőrt egyre finomabbra köszörüli. Ha azonban a tudomány számára alapvető ismeretelméletet e módon fogalmazzuk meg, gondok támadnak. A csőrnek szét kell csipegetnie, hogy aztán szemezgethessen. Ha a csőr egyre finomabb lesz, akkor a szemcsék egyre kisebbek lesznek, mígnem szemezhetetlenné válnak. Ha a tudomány mindent szemezhetetlenné vált szemcsékbe kalkulál át, akkor a világ újra olvashatatlan lesz. A kritika, amely megelőzi az olvasást és állítólag lehetővé teszi azt, túl egzakttá válhat és ezáltal megakadályozhatja az olvasást. Ez is kellemetlen. Mindez mintha az "olvasatlanul hagyás", "a titok" javára szólna - miközben mi, legalábbis Kant óta, az emberi méltóság gyökerét a kritikai képességben látjuk.

A kritikai olvasás (ahogy például a tyúk megkülönbözteti a kukorica- és a homokszemet) egyben értékelés is. A kukorica jó, a homok nem jó. Ha van összefüggés az "interpretáció" és a "pretium" (ár és/vagy érték) között, akkor a tyúk interpretál. A kritikus olvasó szembetalálja magát a megfejtésre ("to read") váróval. Eközben nem a közmondásbeli vak tyúk szemezgetéséről van szó (amelyik, mint tudjuk, időnként szintén talál szemet), hanem jóval inkább egy elvben minden értéket elutasító olvasási módról. A tudomány azt állítja magáról, hogy így olvas. Állítása szerint számára a kukorica- és a homokszem azonos értékű, s mindkettő egyformán szemezhető. És a tudomány még egy lépéssel tovább megy: azt állítja, hogy a rejtvényfejtő olvasás fejlődés a kritérium szerintihez képest. Az érték meghaladásában és a talányfejtés diszciplináris használatában az olvasás tökéletesedése ismerhető fel. A kultúrtudományok, amelyek az általuk (le)olvasott jelenségeket interpretálják, tökéletlen tudományok a természettudományokhoz képest, amelyek elutasítják az általuk leolvasott jelenségek interpretálását. De ez is kellemetlen. Mert azt a látszatot kelti, hogy a kritikai képesség - távol attól, hogy az emberi méltóság alapja lenne - inkább a tyúkok sajátja, nem pedig az embereké. A természettudósok állítását alaposan szemügyre kell vennünk.

Az ember "eredetileg" mindenevő volt. Maga körül és magában mindent interpretálva olvasott: fákat és álmokat, csillagokat és a kávézaccot, a madarak röptét és saját máját. Mindezt felbecsülte és nagyra becsülte. Aztán tétován és lépésről lépésre megtanulta a talányfejtő olvasást. Fokozatosan eltávolított minden árcédulát a jelenségekről, és a kiszemezendő magokat értékmentes számjegyekkel látta el. Ez az árcédulákat eltávolító fejlődés pedig a világ külső kerületeiből indult ki, hogy egyre közelebb jusson a világ középpontjához, magához az olvasó emberhez. Az árcédulák először a kövekről és a csillagokról tűntek el. Így keletkeztek az első értékmentes tudományok, az asztronómia és a mechanika. Aztán a magvak érzéktelenítésével a kémia, a biológia, a szociológia stb. formájában egyre közelebb jutottak az emberhez, míg végül a talányfejtő, értékmentes olvasás gondolataink, érzéseink és akaratunk legtitkosabb szegletébe is behatolt, hogy onnan minden értéket, minden interpretációt kiűzzön. A talányfejtés szigorú tudománya abban áll, hogy az olvasandó világból minden puhány interpretációt eltávolítson. Egy értékmentessé vált világban nincs mit kritizálni. Senki sem szent és senki sem lator, ha kiolvashatjuk belőle, hogy azért szent és/vagy lator, mert a légköri nyomások hatására cselekedett és/vagy nem tudott az anyjával hálni.

Ha mármost a talányfejtő olvasás az egyetlen helyes olvasási mód, és ha minden interpretáló, értékelő olvasás primitívnek, tyúkeszűnek tekintendő, akkor aztán tényleg rábízhatjuk az olvasást a mesterséges intelligenciákra. Azok kevésbé tyúkeszűek, mint mi, nem esnek örökké az értékelés kísértésébe, egyszerűen keményebbek. Ami minket illet, lemondhatunk az olvasásról és az olvasni tanulásról. Az olvasással pedig az írásról, erről a szálazó-nyálazó olvasási módról is.


Mi is valójában a különbség a kritikai és a talányfejtő olvasás között? Itt áll előttünk egy halom, olvasásra váró mag. A kritikai olvasás kicsipegeti a jó magvakat belőle, míg végül csak a rosszak képeznek halmazt. A talányfejtő olvasás számára nincsenek jó és rossz magvak, de ennek az olvasási módnak is ki kell szemeznie néhányat, a többit pedig a kupacban hagyni. A végén aztán a talányfejtő olvasás előtt is két halmaz áll, például a kis és a nagy szemű magvak halmaza. Noha a "kicsi/nagy" nem érték (hanem tömeg), nem árcédula (hanem számszerű adat), mégis lennie kell egy kritériumnak, amely alapján különbséget teszünk kicsi és nagy között. Létezik is egy ilyen kritérium. "Mércé"-nek hívjuk. Egy mag a mércéhez való viszonya szerint lehet kicsi vagy nagy. Ez a mérce hitelesített, azaz nullponttal van ellátva, amelytől kezdve minden további pont fel van jegyezve. Egy mag nagy vagy kicsi, attól függően, hogy milyen távolságra van a nullponttól. Így a talányfejtő olvasásról kiderül, hogy rejtetten kritérium szerinti. Kritériuma a nullpont. A szigorú tudományok nem értékmentesek, hanem minden értéket egy abszolút nullponthoz viszonyítanak. Számukra a kijelentés, hogy egy mag "önmagában véve" nagy (vagy jó vagy szép), nem jelent semmit, de azt ki kell jelentenie, hogy relatíve nagy.

Ezzel az érdeklődés erre az abszolút nullpontra tolódik. Adjunk neki bármilyen pozitív nevet, hogy a szigorú tudományok méréseinek a titkára rájöhessünk. Nevezzük ezt a nullpontot "igazság"-nak. Ez "null"-pont, mivel végső, soha el nem érhető, ezért üresen álló pozíciót jelent. Ebben a szövegösszefüggésben felesleges ennek jelentőségén törni a fejünket. Legyen az "igazság" akár az, ami végül kiderül, akár az, amit végül leleplezünk, vagy az, amit az "adaequatio intellectus ad rem"-nek (a csőr hozzáigazítása a magkupachoz) köszönhetően végül elérni próbálunk - az igazság is elérhetetlen határeset marad. A talányfejtő olvasó ehhez a határesethez próbál közelíteni. Popper ezt "falszifikálás"-nak nevezi. Az ember addig szemezgeti a "fals" magokat a kupacból, míg végül (az idők végezetével) már csak az "igazak" maradnak meg. És lásd: az igazság elérhetetlen, s mégis valahogy eleve az ember birtokában kell lennie. Különben hogyan azonosíthatnánk a "fals" magokat hamisakként, s hogyan szemezhetnénk ki őket a kupacból. A talányfejtő olvasásról kiderül, hogy éppoly "primitív", mint a kritérium szerinti: akárcsak a tyúkok, a tudósok is eleve tudják, mely magvakat kell kiszemezni.

A döntő mozzanat itt Newton mondata, a "hypotheses non fingo" ("én a hipotéziseimet nem találtam ki"). A "fingere" igének ("úgy tenni, mintha") három főneve van, a "fikció", a "figura" és a "fogás". Newton szerint hipotézisei nem fikciók. Azt azonban nem tagadhatja, hogy segédfigurák az igazság nyakoncsípésében, és hogy éppolyan fogások, mint a többi figura, például a parabola, a hiperbola, az allegória, az egyenlet és a metafora. A talányfejtő olvasás, noha elutasítja, hogy valamilyen előzetes értékeket feltételezzen, mégis fiktív jellegű. Leonardo ezért beszélt a "fantasia essata"-ról.

A tudomány állítása gyenge lábon áll. A talányfejtő olvasás is titokban kritérium szerinti, s a tudomány éppúgy értékel, ahogy a művészet és a politika. Akárcsak a művészet és a politika, maga is fikció. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nincs értelme éles határt vonni tudomány, művészet és politika között. Fogadjuk el, hogy a tudományban a politikai-normatív mozzanatok mellett fiktív, művészi, költői mozzanatok is munkálnak, és hogy a művészetben és a politikában az igazságot keresik. Le kell szoknunk az értékmentes olvasás (tudomány) és az interpretáló olvasás (művészet és politika) közötti különbségtételről. Rilkével együtt be kell látnunk, hogy a túl sikeres megkülönböztetés hibájába esünk. Ha viszont jól tanulunk, meglepetések várnak ránk. A tudomány, a művészet és a politika, ha egyszer egységes olvasási módba tömörülnek, a világból és belőlünk eddig nem sejtett dolgokat olvashatnak ki.

A tudománynak a művészettel és a politikával való elkerülhetetlen összekapcsolódásában persze az a kellemetlen, hogy a jövőben hiába akarunk különbséget tenni fiktív és nem fiktív között. Ha a tudomány is a fikciók egyikeként lepleződik le, akkor minden értelmét elveszítette az, hogy "valós valóság"-ról beszéljünk: "valós" éppen az, amit a fikciók olvasnak fel. Nyilván Nietzsche is erre gondol, amikor azt mondja, hogy a művészet többet ér a valóságnál. Kritikai képességünk - s ezen valószínűleg a fikció és a valóság megkülönböztetését értjük - elvész, ha a talányfejtő olvasás leplezett kritérium szerinti olvasásnak bizonyul. Akkor rájöttünk a kritikai olvasás titkára, és már nem kritizálhatunk többé: a kritikai olvasás alapja a kritizálhatatlan hit.

A tyúkok azt hiszik, hogy a kukoricamag jó. A tudomány relativizálja ezt a hitet: a kukoricamag evésre jó (a homokszem pedig strandhomoknak). Ez azon a tudományos hiten alapszik, hogy a valóság értékmentes. Ha ezt a hitet bíráljuk, kiderül, hogy a valóság olyan, amilyennek hisszük. Ez a harmadik hit pedig már bírálhatatlan. Mert az ember tudja, ahhoz, hogy kritizálhasson, újabb hitre van szüksége. Az ember csak valamilyen hit alapján olvashat. Minden kritikai olvasás egy kritizálhatatlan hitből indul ki. Nélküle semmi sem kritizálható, nem is olvasható. Ezt a kritizálhatatlan hitünket vesztettük el. Ezzel együtt pedig egyáltalán a kritizálási és olvasási képességünket. Nincs többé értelme írni és olvasni tanulnunk. Nincs már mit olvasnunk és a fortiori nincs mit írnunk.


A talányfejtő olvasásról, ahogy azt a tudomány az interpretáló, kritikai olvasás alternatívájául felkínálja, kiderült, hogy titkos kritikai olvasás. Ezzel az olvasás alapja, az olvashatóságba (az első feltétel nélküli megfejtésébe) vetett hit rendült meg. Mégis lehetséges ebből az olvasási válságból egy egészen új olvasási módot kibontanunk, hogy a jövőben mégis tovább olvashassunk. Eddig a "to read"-et talányfejtésnek fogtuk fel. Wittgenstein joggal mondja, hogy rejtélyek nem léteznek. Hitünk elvesztése után tényleg képtelenek vagyunk arra, hogy a világban és magunkban felismerjünk egy olvasásra és megfejtésre váró talányt. A "to read"-et azonban fordíthatjuk "kitalálás"-nak is, s "talány" helyett a "puzzle"-ra, az összerakójátékra is gondolhatunk. A "to read" tehát azt is jelentheti, hogy a magokat úgy szemezzük és rakjuk össze, hogy abból valami értelmes dolog jöjjön ki. Ez az új olvasási mód most kezd kikristályosodni: a "komputálás" olvasási módja.

Az új olvasási mód esetében döntő, hogy a világot és mi magunkat értelmetlennek (abszurdnak) tekintsük, és hogy a világot és magunkat szemcsézve, e szemeket utóbb valami értelmes dologgá rakjuk össze. A kitaláló olvasás az értelmetlen "ősszöveg"-nek értelmet kölcsönöz. Eközben a jelentésvektorok visszafordításáról van szó: az olvasó nem von ki értelmet az olvasottból, hanem ő maga az, aki az olvasottnak értelmet ad. Az új olvasó (és a mesterséges intelligenciák) számára odakint és idebent nem léteznek jelek, amelyek bármit is jelentenének: semmi sem áll mögöttük. A részecskékből odakint és idebent kiolvasott, szemezgetésre és összeállításra váró mozaikok (mint például a szintetikus képek) visznek csak értelmet ebbe az egész értelmetlenségbe. A mozaikok fikciók, figurák, fogások, és mindegyikük valóság, amelyen belül az elaggott olvasási módok feladása után élnünk kell.

Ezáltal minden kritika elérte eredeti célját, a felvilágosítás tökéletes győzelmet aratott, s már nem marad más kritizálható vagy tisztázható dolog. Minden világossá vált, de mindenekelőtt annak ténye, hogy valamennyi kritérium, érték és mérés "ideológiai", és hogy a kiolvasható dolgok (a jelentések) mögött semmi sem áll. A teljesen felvilágosított tudatnak nincs már szüksége arra, hogy "intelligens" legyen, és valamit ki akarjon olvasni. Bátran koncentrálhat az alkotó összeolvasásra. A régi olvasási módból az újba való átmenetkor a történeti, értékelő, politikai tudatból átugrunk a kibernetikai, értelemadó, játékos tudatba. A jövőben ezzel a tudattal fogunk olvasni.

-----------
Jegyzetek

* A német "lesen" ige jelentése: olvas, szemel, szemezget, válogat, gyűjt. Míg a német eredetiben mindig a "lesen" alak szerepel, mi az értelemtől függően használjuk a magyar megfelelőt.

2009. december 18., péntek

Mesterségünk címere avagy Közhelyek a lényegről

Kedves Színészek!
Már jó ideje szeretnék írni nektek, egy az erdélyi színházakban nagyon elburjánzott jelenségről, különös tekintettel a látószögem középpontjában álló „vásárhelyi problémáról”.
Összes tiszteletem a kivételeké, de ez, bárhonnan nézzük, társulati probléma.
Nemrég előítéleteimet felülmúlóan érdekes koncepciójú előadást láttam, ismert és elismert színészek közvetítésében. Mégis fájdalommal és a gyakori kérdésekkel távoztam: Vajon mit csinál ennyi elismert ember egy térben és egy időben úgy, hogy közben nem tudnak együttműködni? Mi sarkall színészeket arra, hogy folyamatosan leüssék egymás fel-feldobott labdáit, és ne vegyék komolyan azt a munkát, melyet mások elé tárnak? Vajon mi vehet rá tehetséges művészeket arra, hogy felrúgják azt a színházi eszményt, amelyben hisznek? Hisznek?! Közhelyek és utópiák jutottak eszembe. Végül arra jutottam, hogy ez egy téves kategorizálás: mert az eszmény lehetősége nem utópia, hanem cél, ez a fajta közhely pedig a közjót jelenti, tehát a dolgok megkerülhetetlen lényegét.
Kétségkívül a világ egyik legidegtépőbb szakmáját választottuk, melyben a kiszolgáltatottság találkozik a nehezen kezelhető emberi különbözőséggel. De valamiért mégis e szakma mellett döntöttünk...
Pontosan tudjuk, hogy ebben a hatalmas gépezetben, ami a színházakat, az előadásokat működteti, ha csak egy ember nem figyel vagy nem végzi odaadóan a munkáját, elvész minden. Színész nélkül nincs értelme semminek. Ezért abban a pillanatban, hogy színpadra léptek, nem létezhet más csak egy azonos célért küzdő közösség. Tudatosítani kell, hogy az előadás pillanatában a legindokoltabbnak tűnő harag vagy ellenállás is hatalmas károkhoz vezethet. Ha színészként nem segítem a partnerem, akkor elsősorban magam alatt vágom a fát, mert az én munkám is tőle függ, az előadás sikeréről nem is beszélve. A közönség mindig érzi a színpadról áramló diszonanciát. Az előadás egy nyilvános gesztus, hogy hagyhatjuk tehát, hogy a társulati problémáink tönkretegyék a benne rejlő lehetőséget?
Magam is tapasztalom, hogy színházi közegben milyen nehéz etikusnak maradni, ha éppen valakiről kiderül, hogy nem tud osztozni kedvenc gondolataimban. Milyen nehéz mindig mindenre és mindenkire figyelni. De a színpadi munkában ez a közös cselekvés alapfeltétele. Az előadás sikere legalább annyira függ tőletek, mint a rendezőtől. Dobálózhatunk azzal, hogy a rendezőnek kellene megteremtenie ezt az összhangot, vagy hogy az igazgatás felelős az összetartó erő hiányáért. Mindkét esetben igazunk lehet, de tudomásul kell vennünk, hogy egy vezető egymagában biztosan elveszett. A jótékony hatású közös légkört csak együttesen lehet megteremteni és megtartani, míg elrontani többnyire egyénenként vagy kiscsoportban. Ha nem segíteni próbálunk a vezetőnek új célok keresésében, és ha nem indulunk el egy közös úton, akkor az elkerülhetetlen káosz kialakítóivá válunk. Természetesen a káosz is egy lehetőség, de a közös út kötelesség. Miért áltatjuk magunkat azzal, hogy csak az általunk jónak tartott rendező keze alatt szükséges feszült figyelemmel alkotnunk?! Mindannyian tudjuk, hogy az alkotási vágy hozza az erőt a kezdeményezéshez, a próbálkozáshoz. Ami nem ebből az alkotási vágyból táplálkozik, arra biztosan nem illik a művészet megnevezés. Akkor mi az értelme a munkánknak, mi a mesterségünk címere?!
Kívánok erőt, kitartást és megfelelő helyzeteket a probléma megoldására!

Tisztelettel,
Vargyas Márta

„Csak húsz év múlva ne ez a dal legyen!”

Az Ando Drom Cseh Tamás dalfeldolgozásának fenti sorával jöttem ki a Yorickból a 20/20 után. Ezzel battyogtam haza, főztem teát, mostam fogat. De hazudok: előbb még anyámat hívtam fel, hogy elmondhassam: olyan előadást láttam, amit (akár helyettem is) neki kellett volna látnia első sorban. Neki van emlékezete hozzá. Az enyémet megteremtették az alkotók.
Vásárhelyi családból származom, itt születtem, sok nyaramat töltöttem itt(hon?), noha szatmári (is) vagyok.
És aligha van olyan vásárhelyi család, amelyikben ne emlegetnék olykor A vásárhelyi eseményeket, vagy A verekedést, vagy egyszerűen az akkort, az ottot, szóval azt. Azt a bizonyos húsz évvel ez előtti huszadikát (és nemcsak huszadikát).
Gyerekként valami mély, súlyos titkot sejt csak az ember abból a jelentés-ködből, ami összeáll néhány elcsípett mondatból, vagy azok hiányából (terhes csendek). Hallani családi barátokról, akik akkor és azért mentek el innen, el kellett menniük. Szóval hallani ezt-azt.
Összességében az egészből annyit ért meg az ember, mint a nagyanyja zsolozsmáiból, vagy a litániákból, amik Máriát elefántcsonttoronynak nevezik. Mi van? Milyen torony?
Aztán tisztázódik egy kicsit a kép. Az ember kérdez és tanul. A nagyszülők dühösen, szinte bénán az indulattól nyögik ki a válaszokat - vagy azok hiányát (sóhaj). Igen, gyűlölet is van a szemükben: irántuk. Irántuk, akik ide jöttek, akiket ide hoztak, akik, akik, akik...
A szülők elemeznek. Higgadtabbak, kevesebb előítéletük van. De azért sejtenek valami mély összeesküvést a háttérben. Arról beszélnek, mennyi meggondolatlanság, mennyi megtévesztés vezette ide-oda (mindenesetre félre) az embereket. Hogy a rendőrség nem csinált semmit, hogy egyedül azoknak volt eszük, akik felszedegették a sineket, mert ha egyszer ide összegyűlt volna a magyarság, egy városba, egy helyre, akkor csak egy gombnyomás, egy bomba, egy tank, vagy ki tudja, mi kellett volna – és kész. Értjük, ugye? És kész.
A nagybácsik, nagynénik (harmincas-negyvenes éveiket taposó akkori fiatalok) röhögni is képesek. Kicsit fájdalmasan, kicsit keserűen, de röhögnek. Nekik már voltak barátaik, iskolatársaik közülük, és ezt a közülüket ők már románnak hívják, sóhaj nélkül, fogcsikorgatás nélkül, természetesen. És ők már akkor is röhögtek néha, velük együtt is, még ha kicsit keserűen is, még ha félve is (a röhögésüket a kocogó fogak hangja színezhette – így képzelem).
Az ő előadásukban a nagymamák heroikus történetei már emberiek, olyanok, amilyenek vagyunk: igen, néha kisszerűek is. És az egyetlen jogos reakció érkezik a kisszerűségre, a groteszk képekre, amik kísértenek: a (kesernyés) nevetés. Ők már elmesélik, milyen fájdalmasan nevetséges (vagy fordítva?) dolgok is történtek akkor. Beszélnek a félholtra vert emberről, aki még kapott egy adagot a mentőben is (!), mert nem a megfelelő táborba tartozott.
A „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!”, minden vásárhelyi számára ismert (és elhallgatott, vagy elsóhajtott) mondata és helyzetképe nekik már nem heroikus, inkább tragikomikus. Kibuggyan az önkénytelen nevetés, ahogy felidézik a dolgot. Úgy reagálnak (a felidézés során is), ahogy a legtöbb kamasz a tőle függetlenül történő, abszurd, ugyanakkor nagyonis félelmetes dolgokra: nevetéssel. Ez a nevetés feszültséget old és félelmet álcáz. És lehetővé teszi, hogy holnap újra egy iskolába, egy buliba, egy munkahelyre lehessen bemenni velük...
Ez a nézőpont az egyetlen, amelyik számára létezik folytatás. Amelyik lehetővé teszi az együttélést, sőt, a barátságot is akár, amelyik feloldja a feszültségeinket. Egyedül ez a generáció tud igazán ebből a nézőpontból közelíteni az eseményekhez. Az idősebbek túl sok (alkalmasint jogos) sérelmet hordoznak magukban, a korábbi évek diktatúrájából is. A fiatalabbaknak pedig nincs saját emlékezetük az egészről. Ez a tekintet, a továbblépni és tovább élni segítő attitűd ennek a generációnak a sajátja. És ezzel tudnak ők a többiek számára is menekülési lehetőséget nyújtani: az önemésztő sérelemhalmozásból egyfelől, és a teljes feledésből másfelől.
Ez a tekintet az, amelyik meghatározza a 20/20 felfogását is. Román és magyar fiatal alkotók tartanak tükröt az eseményeknek. Igen, görbe tükröt is helyenként, kesernyés nevetéssel oldva a feszültséget. És megtörténik az a valami. Igen, ki kell mondani, még akkor is, ha marha nagy közhely: a CSODA.
Az a csoda, ami húsz éve elképzelhetetlen volt. Sőt, ami egy éve is elképzelhetetlen volt, míg ezek az alkotók meg nem találták a megfelelő helyet, csapatot és színpadi formát ahhoz, hogy megtörténhessen. Megtörtént: magyar és román néző egymás mellett ülve nézhette végig (és több ez, mint nézelődés: részvétel, önkénytelenül is), amint magyar és román alkotók végzik el előttük, számukra azt a „tényfeltáró” munkát, amire a történelem- és társadalomtudományos közbeszéd is képtelen, igen, azt, amire csak és kizárólag a művészet, sőt, a művészetek közül is csak ez az egyetlen egy, a színház, az itt és most aktív részvételt és közös fizikai jelenlétet is igénylő, őket és minket szomszédos székekbe kényszerítő művészete képes. Az egyéni történetek igazságát kutatni, megkeresni az embert, feltárni indulatait, kinyitni emlékeinek konzervdobozát és általánosabb érvénnyel közszemlére tenni, amit benne talált....
Nem tudom, amit láttam, az „csak” színház volt-e. Vagy, hogy első sorban színház volt-e? Ha az volt, akkor a szó legvalódibb értelmében szertartásszínház, ami katarzisig, közös mmegtisztulásig juttatja résztvevőit.
De terápia is volt, valljuk be. Könnyen lehet, hogy akadtak olyanok, akik először nevettek egy jót az eseményeken, vagy először látták azt a másik oldal szemüvegén keresztül, először értékelték át esetleg saját viszonyukat a történtekhez.
A (kesernyés) nevetés, a tragikomikum tisztítótüzében „fertőtlenítették” a történteket, a mi történeteinket (merthogy szemtanúk történeteit gyúrták össze egy többé-kevésbé egybefüggő dramatikus textussá), végig az egyénire, az emberire figyelve. Úgy éreztem, hogy az ily módon „sterilizált” emlékeink talán már nem olyan fertőzőek az előadás után, mint előtte voltak.
Az este végén taxiba ülök. A sofőr (egyszerű lélek) látnivalóan ideges, mert az anyanyelvemen köszöntem neki. Korrigálom a „hibámat” (a ma este után én már bölcsebb vagyok), és kedélyesen elbeszélgetek vele. Látnivalóan jólesik a pasasnak a dolog. A végén jó estét kíván. Az anyanyelvemen. Ő nem tudja, amit én: hogy ebben a megbékélő gesztusban egy előadás hatása is benne van (bizonyítva hogy a színház, ha meri, ma is tud társadalomformáló és megtisztító erő lenni, kvázi terápia is...).
Az anyámat hívom aztán. Elmondom percről percre az előadást, megígérve, hogy legközelebb szerzek jegyet neki. Hallom, hogy itt-ott elakad a lélegzete, megpróbál elhallgattatni. A régi reflex: „Ez nem telefontéma”. Pedig az! Mostmár az is lehet akár, mert már kimondtuk, együtt, velük, és megkönnyebbültünk. Mert már tudjuk, most, húsz év elteltével már nem az a dal van, mint akkor - köszönet érte a Yorick alkotóinak, köztük is főként Sebestyén Abának és az általa meghívott Gianina Cărbunariunak.

2009. december 17., csütörtök

Beavat az asszonygyilkos

Avatatlanul ültem be a vasárnapi Asszonygyilkosra: a büfén kívül még nem láttam játszani a szereplőgárda ifjú színésznövendékeinek többségét, valamint továbbra is érzek különbséget a magyarországi és az erdélyi játéktechnika között, ami miatt mindig magamat is mint nézőt ellenőriznem kell, mielőtt véleményt mondanék. Amúgy, szerintem „teccett”!
Tetszett a bátorság, hogy nem egy realista színjátékot láttunk, hanem egy kritikai élű darab elvont eszközökkel való megjelenítését. Nagyon jól esik, ha engem mint nézőt a színházi helyzet felismerésére újra és újra ráébresztenek. Úgy érzékeltem, hogy többek között ez a célja a játékmester figurájának is. A Pierrot-külső nagyon jól jellemzi a darab mondanivalóját, hogy t.i. cirkusz az egész (média)világ, és funkciója is van azzal, hogy az átállásoknál magára vonja a figyelmet, összegzi a fejezeteket. Azonban számomra csak színfolt maradt az előadásban, hangulat, képi benyomás. Gesztusai és rövid bemondásai a kevésbé éleslátású néző számára (például számomra...), akinek a tekintete néha elkalandozik a háttérben folyó átrendezésekre, nem elég egyértelműek. Talán ha a harmonikás fiú, aki az elején még látható, végig a színpadon maradna, jobban erősítené ezt a külső szem-funkciót, ketten valamiféle összjátékba is kezdhetnének. Akkor a visszatérő némafilmes zene is kapna egy plusz jelentést, hiszen a századeleji némafilmeket improvizatíve kísérő zenészre hasonlítana. Lehet, féltek attól, hogy zsúfolttá válik a színpad.
Apropó színpad! A már emlegetett poszterok túl konkrétak és kidolgozottak ahhoz, hogy ne kapjanak több figyelmet. Lehet, hogy ez is „keret” akart lenni azért, hogy végig emlékeztessenek arra, a színpadon folyó bonyodalmak csak egy sikerorientált, kifelé forduló világ belső mocsokságai. De tényleg zavartak, hogy olyan fent voltak.
Akinél a legjobban éreztem, hogy nyit a közönség felé, az a Derzsi Dezső által játszott asszonygyilkos volt. A szerep maga is adta a lehetőséget, hogy reflektáljon a színpad és nézőtér határára, hiszen egy színészből lett gyilkosról volt szó. A kifelé forduló játékával, a nézők spontán megtapsoltatásával, a nézőtér felől érkezve mindig kellemes meglepetéseket szerzett. Nagyon tetszett a mozgása, de a választott hangnem nem illett a képbe. Az itteni színészek nagyon jó beszédképzést kaphatnak, mert mindenkinek érthető a beszéde, de az ő esetében tűnt fel először, hogy a fiúknál egységesen van egy szép, búgó mellhang. Nála ez volt az alaphang, azon felül pedig volt egy kicsit rajzfilmes hang. A kettő együtt nekem már nem volt őszinte. Lehet, hogy most éppen a realista beszédet kérem számon? Bocsánat. Ugyanez a „rajzfilmes beszéd” jelent meg az asszonygyilkos potenciális áldozatánál, a bigott, fegyelmezett nőnél, akit Bekő-Flóri Zenkő játszott. Nagyon jó volt az általa választott karakter, de nála sem értettem, hogy miért beszél úgy, mint akinek a magyar nem anyanyelve. Kicsit több természetesség nekem belefért volna. A főszerkesztő felesége, a szexistennő, aki egy ilyen világban előbb-utóbb szükségszerűen a cselekmény központjába kerül, elég jó körítést kapott a ruhák és a csak neki szánt aláfestő zene által. Nála csak az enyhe beszédhibák zavartak. Tetszettek a visszatérő elemek, például ahogyan az író, Orbók Áron, mindig rányitott az épp intim helyzetben lévő szerkesztő házaspárra, illetve a testvérpár, akik a legváratlanabb pillanatban tűntek fel, hogy a tűréshatárunkat feszegessék az énekükkel. Ezek a visszatérő elemek adták meg az előadás ritmusát. Az első jelenetben úgy éreztem, hogy Fekete Zsolt a főszerkesztő szerepében nem tud jól viszonyulni az ő szuggesztív és nagyon elvont játékukhoz, de aztán megtalálta a jó hangnemet. A jó alakítások közt nem lehet megfeledkezni Kónya Ütő Bencéről, aki pontos és természetes volt, valamint még a megfázását is a szerep részévé tudta tenni. Az előadás kicsit hosszúra nyúlt, de a befejezés, amelyben a sztárvilág berobbant a színpadra, felélénkülést jelentett a már kissé fáradt néző számára.

Ötletgyilkos vallomás

Valódi közönségségbarát előadással találtuk szembe magunkat az Egy asszonygyilkos vallomása bemutatóján. Fordulatos történet, megoldandó rejtély, komikus jelenetek, változatos, vicces figurák, hangulatos zenei aláfestés. Minden, amivel a nézők tetszését meg lehet nyerni. Vagy most, vagy a jövőben.
Mert akárhogyan is, az előadás jó, jó, de lehetne jobb is. A lehetőség, az ötletek sok helyen ott vannak, de kijátszatlanul.
A jelenetváltások pörgősek, dinamikusan követik egymást. Az újra és újra megjelenő szülőgyilkos ikerpár (Kiss Andrea és Kiss Bora) groteszk, humoros jelenetei jól komponált ritmust adnak az előadásnak. Bár az izgalmas történet nem engedi unatkozni a nézőt, a második felvonás végének lelassított jeleneteivel együtt a feszült figyelem is lankadni kezdett a nézőtéren.
Nem tudom, hogy az alkotók nem mertek vagy nem akartak-e belenyúlni a drámaszövegbe, de kellett volna. Mindenesetre van itt a rendező és az asszisztens szempontjából két „megoldandó figura”, két olyan szereplő is, akiknek semmilyen, vagy alig van dramarurgiai szerepe; Calvados, a tábornok (Vass Csaba) föl-fölbukkanása – a pisztoly kivételével - teljesen funkciótlan, de Max Picklernek, a nyomozósegédnek (Moşu Norber-László) is kissé „elnyomott szerep” jut. Előbbi kihagyása semmit sem változtatna a darabon, utóbbi jobb kidolgozást igényelne. Az együgyű, de vicces nyomozófigura a komikum további lehetőségeit rejti, de ez rejtve is maradt az előadásban. S mellettük itt van a legnagyobb kihasználatlan lehetőség, a játékmester. A játék és valóság abszurditását jelképező fekete-fehér jelmezes, mázolt arcú bohóc hidat, átjárót jelenthet(ne) a nézők és a színpadi játék közt. De ez a bohóc egyáltalán nem segít kapcsolatot teremteni. Közjátékai kizökkentően hatnak, de nem a brechti értelemben. Oly sokféle alakot próbál ölteni, de egyik sincs alaposan kidolgozva. Mozgása, játéka groteszk, esetlen, de nem tudom eldönteni, ez vajon szándékos akar-e lenni. És lábán a szteppcipő, mely szintúgy egy kiaknázatlan lehetőség maradt csupán.
Nagyon szerettem a zenei aláfestést, mely az előadást végigkísérte, de én is hiányoltam a harmonikást (Szász Szabolcs) a színpadról. Így a zene csupán aláfestés maradt, nem vált az előadás szerves részévé. A zeneválasztásnál talán szerencsésebb lett volna, ha nem kizárólag ismert dallamok kerültek volna be.
Kíváncsi vagyok a későbbi előadásokra: vajon mi lesz a sok földobott ötlettel?

Az én vallomásom

Enyhén szólva kényes feladatra vállalkozom. A többiek már írtak egyről-másról, osztom véleményüket, csak így... nekem maradtak a színészek (szerepnevükön írok róluk). Ouch.
Ion Marojan az ügynökök határozott, kemény fellépésével igyekszik hatni környezetére, de tud gyáva és nőiesen gyenge is lenni. Szemben feleségével, Ileanával, aki mindig magabiztos, elég megjelennie, és nyert ügye van. A férfiak akkor is zavarba jönnének tőle, ha csak az arcát látnák.
Rudi Böhm gombnyomásra váltogatja szerepeit, soha egyik figurában sem marad nyoma az előzőnek. Ő így él, ebből él, megérdemli a húszezret.
Emil Lehmann kis nagyravágyó, szemében dollár tükröződik, ha pénzről hall. Olyan, mint egy gyerek, vagy egy kiskutya, aki folyton kacag, csahol, hirtelen sértődik, és könnyen békül. Ő is, Marojan is időnként "elhalkul", nincs folyamatosan fenntartott, erős jelenlétük a színpadon. Figurájuk körbejárható, csak helyenként megbotlunk.
Eric Gilbert: sznob és arcoskodó, de szimpatikus. Feltűnő, hogy szépen bánik feleségével, bár látjuk, hogy nem szeretetből csinálja. Ettől még szimpatikusabb, hiszen gyakran már a néző türelme is elfogy, mikor Veronique n-ik mondatát sem tudja befejezni. A törékeny feleség mosolygós, kedélyes, kedves, arcán ott a naivság és az ártatlan butaság.
Erika olyan, mint minden titkárnő. Se több, se kevesebb.
Ursula németesen kemény, egy percre sem zökken ki ebből a magatartásból és beszédstílusból. Pontos, precíz, számításaiban és cselekedeteiben méltó párja a kis testi hibával rendelkező özvegy építésznek. (Egy kevésbé asszonyos jelmez előnyére lett volna a szereplőnek).
Adios Amigos!, kiáltja és berobban a tábornok, akivel minden rendben van: karakteres, humoros, van jelenléte, csak épp értelme nincs a szerepének ebben az előadásban.
Az ikrek valójában egy személy két alakban. Ugyanaz a gondolat, akarat, indíték, ötlet mozgatja őket, ugyanabban a pillanatban. Az ember majdnem kimondja rájuk, hogy aranyosak, végül mégsem meri, olyan gonoszak. Mégis van, aki felvállalja a gyám szerepet: Günter Schmidt, az elszállt költő, aki bár néha próbál férfinak tűnni, a nők (édesanyja, felesége, szeretője) mellett mindig kisfiú marad. Legalábbis ez látszik azokból a halvány jelekből, amin a néző elindulhat. Nem így felesége, Iolanda esetében, aki félreérthetetlenül egy merev, a pszichológia hatására már-már megszállottan viselkedő asszonyság.
Rose Werner és Max Pickler... a végtelenül szigorú, fegyelmezett, katonás nő, és a maaarhára poénos, nagyképű detektív. Egyik kicsit sokat, másik kicsit keveset ad a nézőnek.
Végül a játékmester, és a pincér. Az utóbbi nem javít és nem ront az előadáson, viszont a játékmester egy pontosan kidolgozott, megfejthető mozgással inkább hozzáadna, mint így.

2009. december 11., péntek

Látod-látod?

Bár a tegnapi bemutatón halálra kacagtam magam és feldobódva jöttem ki a Stúdióból, nem tudtam egyértelmű választ adni magamnak arra a kérdésre, hogy tetszett-e az előadás, vagy sem. Inkább afelé húzok, hogy tetszett, de nem tudok eltekinteni bizonyos zavaró tényezőktől. Például attól, hogy az első sorból látom a színfal mögött a harmonikást (Szász Szabolcs), aki időnként lapozgat a kottáiban. Azért zavaró, mert az előadás elején úgy jelenik meg fekete frakkban, mint zenész-szereplő, akiről elhiszem, hogy része az előadásnak. A színfal mögött viszont teljesen civilben van. Nem tudom, szándékosan látszik-e, vagy sem. Ha nem szándékos, akkor a rendezőnek (Dr. Kovács Levente) figyelnie kellett volna arra, hogy olyan helyre ültesse, ahonnan nem látom. Ha pedig az, akkor utasítania kellett volna őt, hogy néha-néha reagáljon egy-egy szereplőre, mert különben úgy érzem, nem része az előadásnak. Mást is láttam a kulisszák mögött, akit nem szabadott volna: hosszú bajszú, kék köpenyes színpadi munkás bácsit...

A díszlet (László Ildikó) sem volt teljesen rendben. Nem tudtam megfejteni, mik azok a lógó lapok a magasban. Bűnözők, áldozatok arcképei? Plakátok? Sajnos nem egyértelmű. Nem használták őket semmire, nem utaltak rájuk sem gesztus, sem megjegyzés szintjén. Ha a dekoráció funkcióját töltik be, akkor milyen alapon díszíthetnek olyan különböző helyiségeket, mint a rendőrszoba, az újságíró lakása, a szalon, vagy a vendéglő? Egy másik dolog, ami zavart a díszletben, az a csillár. Egyrészt nagyon giccses, másrészt indokolatlanul jelenik meg. Értem én, hogy elegáns, báli hangulat megteremtése a cél, csak az a baj, hogy az estély kellős közepén vagyunk, amikorra leeresztik. Ha pedig már leengedték, akkor miért húzzák vissza, amikor még tart a jelenet és a helyszín változatlan?

A jelmezek sem voltak következetesen átgondolva. Ileanáról elhangzik, hogy gyönyörű, vonzó, stílusos nő. Az a fajta, aki egy szál köntösben többet sejtet magából, mint a legkivágottabb dekoltázsú ruhában. Rafinált, szolid eleganciájától megőrülnek a férfiak. Ehhez képest néha túlságosan vulgáris és ízléstelen ruhákba öltözteti a jelmeztervező (pl. rövid, testhezálló, piros ruha és tollacska a hajban). A főszerkesztő feleségét (Fekete Réka-Thália) pedig nevetségesen egyszerű toalettbe bújtatja a csillárvilágos, pezsgőbuborékos estély alkalmából. Az apró-virágos, vékony ruhácska kifejezetten háziasnak hat Ileana hosszú, fekete estélyi ruhája mellet. Ott van még a férfias felügyelőnő (Derzsi Tímea), aki az előadás vége fele azt ígéri, valami szexis cuccban fog visszajönni. Várom, hogy berobban a színpadra egy bomba nő, aki mostanáig elfojtotta nőiességét. Ehhez képest...szőke parókában, előnytelen kis miniruhában jelenik meg. Szándékosan fosztották őt meg a lehetőségtől, hogy végre vonzó nőként lépjen fel? Ha igen, miért? Miért kap parókát pont az előadás végén, mikor mindenki leveszi "maszkjait" és "parókáit"? Nem értem.

Első mondatomban azt írtam, hogy halálra kacagtam magam, mégsem tértem ki arra, ami megnevettetett, amit élveztem, ami tetszett. Jogos, ha ezt felróvod nekem Kedves Olvasó: "Te sem alkottál tökéleteset, látod-látod?"

2009. november 30., hétfő

Amikor beültem a Tanítónő bemutatójára, tudtam, hogy nem látom viszont 2009-ben Erdős Irma virágdíszes kalapját. Mit szerettem volna viszontlátni? Talán egy kis Bródyt.
Lássuk, mit nyújtott nekem László Csaba Tanítónője?
Egy tanítónőt, akinek, még hittem is, amikor a naivát adta elő, hogy tényleg itt van egy kis falusi lány, akire valami csak ráragadt abban a fránya tanítóképzőben, de a szerelme, a szenvedései nem igazán győztek meg. A dac és kiállás patetikus közhelyeit kaptam Nagytól és Nagynétól is. Ez lett volna a László Csaba által elképzelt Tanítónő? Vagy a Túl az Óperencián, amit Somody Hajnal remek előadásban, remek hangi adottsággal hozott, de ami inkább illett volna az Emlékszel még című operettestbe. Értettem, hogy határvonal akart lenni a tanya és a kastély világa közt, csak…
Azért vannak az előadásnak nagyon jó pontjai, figurái is. Például Berekméri Katus és Bányai Kelemen Barna kettőse. A Kántorkisasszony és a Tanító jeleneteit nézve örömmel tölt el, hogy ez a két fiatal színész milyen komolyan veszi a hivatását, és mennyire jó irányba fejlődnek.
Ja, majdnem megfeledkeztem az előadás egyik legjobb, legtisztább pontjáról: elbűvölt a mikházai gyerekek csodálkozó, tiszta tekintete.
Hátha egy pár év múlva, egy másik színpadon ők játsszák majd a Tanítónőt.
Az előadás a csűrszínháznak túl úri, a nemzetinek túl vidéki.
Ha nem akarok kiábrándulni a Tanítónő egyszerű, de mégis emberséges olvasatából, szedem a lábamat és hazamasírozok… levenni Bródy remekművét a könyvespolcról. És ha netán poros, vagy ha nem találom meg benne az emberi lélek mélységeit… Hamar leporolom saját magam kedvtelésére.

2009. november 19., csütörtök

A tanítónőről

Múlt szerdán néztem itt a Nemzetiben A tanítónőt. pont.
Nem tagadom, valóban lehettett élvezni, de én már a drámát is nagyon élveztem olvasni.
Igen furcsa a komolyan, átéléssel játszó színészektől, mikor kizökkenve az előadás menetéből, csupán néhány helyzet komikumára szorítkozva átváltanak valami harsány, vásári komédiás stílusba. Mert ha például a veszprémi Petőfi Színházban vagy, legalább tudhatod előre, hogy végig ilyan a darab; ha káromkodik a művész úr, akkor azon nevetni kell. Ott legalább a színvonal egységes. Egységesen rossz. De itt ezek a hullámhegyek és "völgydomborulatok"... (by: Grecsó K.)
Akár egyetlen jeleneten belül csaponganak lélektani realista és kabaréféle játékmód közt. Na és a legjobb: már a kezdet kezdetén fölcsendült .... a Túl az óperencián. És mivel akkor slisszantam be a szokásos(an mindig üres) páholyomba, megörültem, háthogyha rossz darabra jöttem és valami operett lesz itt látható. De nem. Sajnos. Ennek ellenére az operettslágerek újra és újra beúsztak a darabba. Jött még az Egy a szívem, egy a párom, meg a Cintányéros cudar világ, jött, de minek és hogyan jött..
Ötletnek nem is rossz. Például a hamis, naiv vagy akármilyen szerelem szimbólumaként. Még hatásos is. No de amikor már sokadszor nyílik szét a szemközti díszletfal és mögüle fényárban úszva valami habos-babos költemény... Eme költemény néha csak az éneklő hölgy. Öltözete: sárga pecsétes menyasszonyi ruha, az a tejszínhabos, rávarrva(!) a vállára és uszálynak valami arany-ezüst textilcafat, látszólag a Diszkópatkányok jelmeztárából. Máskor nem volt nő, de énekelt és mi percekig piros boából és tüllből készült óriási szívet néztünk.
De a végső döfés az a ló volt. Szétnyílt a fal - de még mennyire hogy szétnyílt! az ott álló szekrényt zöld partvisnyéllel húzták-tolták. Végül a fal mögött életnagyságú gipszló állt, a valódira még csak nem is akarván hasonlítani, rajta a sárgásfehér habosba öltözött, fején tolldísz és énekli a Te rongyos életet...Tudom, hogy nem ez volt a fő koncepció, de ezek a megoldások annyira döcögősek voltak, hogy nem tudtam másra figyelni. Egyébként nem meglepő módon én voltam az egyetlen aki hangosan kacagott ezeken. Aztán inkább visszafojtva. A végén már csak keserűen mosolyogtam.Lehet, hogy egy vérbeli rendes operettel többre mennének.
Vagy egy A tanítőnővel, operettek nélkül.
Szintén a Bethlennel kapcsolatos benyomások: Kétszer néztük meg, másodjára azért, mert éreztük, hogy több van ebben, mint amennyit egy fáradt egyetemista le-lecsukódó szeme meglát benne. Vagy lehet, hogy engem is csak az a libikókajáték bizonytalanított el az első megnézés után, ami Júliát is zavarta, hogy egyszerre épít és "rombol", ahogy a pátoszosba hajló jelenetektől eltávolít a kar. Bethlen politikai és magánéleti személyisége egyszerre volt bemutatva, ebből a másodikkal többet tudtam kezdeni, mint az elsővel. Pedig valószínűleg az agyunkban lévő történelmi hiányosságokat is az apródok kara hivatott betölteni, azzal, hogy mint egy lábjegyzetben az adott előadásbeli pillanathoz tartozó történelmi információkat elhadarták. Sakkfigurákra emlékeztető megjelenésük nagyon domináns volt a színpadon érdekes volt a mozgásuk, hanghordozásuk és mimikájuk. Az viszont nem tudom kit minősít inkább (engem, éppen az apródokat, esetleg a főszereplőket?) hogy legtöbbször rájuk figyeltem, és ilyenkor néha lemaradtam a szövevényes cselekmény egy-egy fordulatáról.
Báthory véres "angyalruhában" való visszatérése groteszk volt, de amilyen duhajnak mutatták be, belefért a jellemébe, és volt funkciója azzal, ahogy Bethlen lelkiismeretét számon kérte. A másik megragadó színfolt a Tompa Klára által játszott Báthory Anna boszorkányos szertartásai voltak, machbet-i hangulatot ébresztettek. A színpadkép rideg volt, de szerintem jól működtek ezek a vasszerkezetek. Épp azt éreztem, hogy egyszerűsítettek vele. Szóval sok pillanatát élveztem (a második felvonásnak inkább, mint az elsőnek) de hiányérzet maradt bennem. Bízok benne, hogy a harmadik megnézésnél Báthoryval együtt az előadás is újraéled...

...hetetlen

Nem tetszett nekem ez a Bethlen. Arra kényszerített, hogy újra szégyenkezzek a vásárhelyi színház miatt - magam és azok előtt, akiknek jobb van. Feszengve ültem a székben, és folyton azon gondolkodtam, hogyan kell viszonyulnom az előadáshoz: komolyan, vagy csak félvállról (ahogy a színpadon lévők is). Mikor helyenként végre úgy döntöttem, nevethetek, elölről és oldalról megbotránkozott, szemrehányó, szúró pillantások irányultak felém. Ez maximum háromszor fordult elő, a "poénok" többségénél azonban szemellenzőt tartottam, és néztem a földet. Elsősorban a kar játékára gondolok, ami, szándéka ellenére (gondolom, hogy vicces legyen) inkább szomorúságot, mint jókedvet ébresztett bennem. Értem én, hogy ellenpontként működnek a komoly uralkodók mellett, de sajnos az egyik fél nem elég komoly, a másik meg nem elég ironikus ahhoz, hogy élvezhető legyen. Nem jut el a nézőhöz a szereplők semmiféle érzelme, csak képek, arcok, hangok, mondatok, amik, ugye, önmagukban nem tudnak megérinteni, ha nincs bennük tartalom. Nem volt elég erőfeszítés figyelni a színészi játékra, a cselekményre, még valami piszkálta folyton a szemünket és megzavart: a díszlet körüli sok körülményeskedés, míg valahogy beállították egy jelenethez. Színészek, díszletmunkások jöttek, mentek, akasztgatták a láncokat, mindez megtörte az előadást. És végül kérdés számomra a színpad eleji csónak is. Amellett, hogy nem igazán értem a jelentőségét, úgy érzem, nem volt eléggé kihasználva.

2009. november 6., péntek

Mert valahol el kell kezdeni
Van mikor a diák annyira űzi a sajátját, hogy nem jut el a máséra. Tudta, hogy még megteheti. Hamarosan. És akkor majd elmélkedik. A máséról.
Arra gondoltam, hogy lesznek olyan hetek, amikor nem látunk új előadást(pardonne moi). Ezért próbálkozom két téma rovatolásával. Ha nem tetszik csak töröljetek (hogy rendesen kihasználjuk a virtualitás legkézenfekvőbb adottságait :).
Írhatnánk például színházi szaksajtósok írásairól, és egyéb kedves kerülendő vagy eltanulandó szokásairól: Így írtok ti, Például nekünk
Meg készíthetnénk rövid interjúkat, természetesen színházról (izgalmas, és gyakorlatot igénylő műfaj): Mert mindig van miről, Beszélgetések
És mível rengeteg okos gondolattal látnak el bennünket- ők-, akik gondolkodnak, írhatnánk minden napra egy mottót: Ez sem nekem jutott eszembe, Mottófal
Elkezdtem.
ps:

2009. november 5., csütörtök

Drámapályázat

A Magyar Rádió nyílt dráma-pályázatot hirdet. A pályázat nyílt és jeligés, azon bárki nevezhet, magyar nyelven írott, új irodalmi művel. Pályázni bármely műfajban (pl. tragédia, szomorújáték, komédia, bohózat) lehet. A pályaműveket neves művészekből és szakemberekből álló zsűri bírálja el. A zsűri tagjai: Bereményi Géza, Gothár Péter, Marton László, Molnár Piroska, Radnóti Zsuzsa, Vidnyánszky Attila, és Solténszky Tibor. Döntését a zsűri a tervek szerint 2010. március 27-én, a színházi világnapon hirdeti ki.

Pályázati kiírás
A Magyar Rádió zrt. dráma-pályázatot hirdet.
A pályázat nyílt, azon bárki, magyar nyelven írott új irodalmi művel nevezhet. Más nyílt vagy meghívásos pályázatra, esetleg felkérésre született drámával jelen pályázaton indulni nem lehet. Pályázni bármely műfajban (pl. tragédia, szomorújáték, komédia, bohózat) lehet.
A pályázat meghirdetője olyan szövegkönyveket vár, melyek magas irodalmi színvonalon ragadják meg korunk problémáit, hangulatait, életérzését, és amelyek rádiójáték céljára illetve színpadi feldolgozásra is alkalmasak.
A pályázat jeligés. A pályamunkákat a Magyar Rádió zrt. Művészeti Produkciós Szerkesztőségére kell postai úton eljuttatni (1088 Budapest, Bródy Sándor u. 5.-7.), zárt borítékban, azon feladó helyett a jeligét feltüntetve.
A formailag érvényes pályázatnak tartalmaznia kell:
- a szövegkönyvet két példányban kinyomtatva
- a szövegkönyvet elektronikus hordozón (CD)
- változatlan tartalommal kitöltött és aláírt Nyilatkozatot, amely a jeligével azonosítja a szerző személyét, egy eredeti példányban, a jeligével megjelölt külön zárt borítékban.
A nyertesekkel a pályázat kiírója az eredményhirdetést követően felhasználási szerződést köt a felhasználás terjedelméről, mely egyebek közt kiterjed a rádiójáték rögzítésére és korlátlan számú sugárzására, továbbá a mű színpadra állítás céljából, színházaknak történő átadására, avval, hogy a pályadíj kiváltja a színműért járó megírási díjat. Színházban történő felhasználás esetén a felhasználó színház és a szerző az ismételt felhasználásért járó díjazásról (royalty) külön megállapodást köt. A felhasználási jogok pontos terjedelmét a pályázati kiírás részét képező nyilatkozat tartalmazza.
A pályadíjak:
1. helyezett: 2.000.000.- Forint
2. helyezett: 1.500.000.- Forint
3. helyezett: 1.000.000.- Forint
A pályaművek beérkezési határideje: 2010. február 15. (postabélyegző)
A pályaműveket a Magyar Rádió zrt. dramaturgjaiból, rendezőiből, valamint neves művészekből és szakemberekből álló zsűri bírálja el. A zsűri döntése végleges, azt jogi úton érvényteleníteni nem lehet.
A pályázat kiírója fenntartja magának a jogot, hogy a pályázatot eredménytelennek nyilvánítsa, valamely díjat ne adja ki, továbbá valamely helyezést és annak díját megossza.
Döntését a zsűri a tervek szerint 2010. március 27.-én, a Színházi Világnapon hirdeti ki.
További részletek a Magyar Rádió honlapján:
http://radio.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=369&Itemid=34