Valódi közönségségbarát előadással találtuk szembe magunkat az Egy asszonygyilkos vallomása bemutatóján. Fordulatos történet, megoldandó rejtély, komikus jelenetek, változatos, vicces figurák, hangulatos zenei aláfestés. Minden, amivel a nézők tetszését meg lehet nyerni. Vagy most, vagy a jövőben.
Mert akárhogyan is, az előadás jó, jó, de lehetne jobb is. A lehetőség, az ötletek sok helyen ott vannak, de kijátszatlanul.
A jelenetváltások pörgősek, dinamikusan követik egymást. Az újra és újra megjelenő szülőgyilkos ikerpár (Kiss Andrea és Kiss Bora) groteszk, humoros jelenetei jól komponált ritmust adnak az előadásnak. Bár az izgalmas történet nem engedi unatkozni a nézőt, a második felvonás végének lelassított jeleneteivel együtt a feszült figyelem is lankadni kezdett a nézőtéren.
Nem tudom, hogy az alkotók nem mertek vagy nem akartak-e belenyúlni a drámaszövegbe, de kellett volna. Mindenesetre van itt a rendező és az asszisztens szempontjából két „megoldandó figura”, két olyan szereplő is, akiknek semmilyen, vagy alig van dramarurgiai szerepe; Calvados, a tábornok (Vass Csaba) föl-fölbukkanása – a pisztoly kivételével - teljesen funkciótlan, de Max Picklernek, a nyomozósegédnek (Moşu Norber-László) is kissé „elnyomott szerep” jut. Előbbi kihagyása semmit sem változtatna a darabon, utóbbi jobb kidolgozást igényelne. Az együgyű, de vicces nyomozófigura a komikum további lehetőségeit rejti, de ez rejtve is maradt az előadásban. S mellettük itt van a legnagyobb kihasználatlan lehetőség, a játékmester. A játék és valóság abszurditását jelképező fekete-fehér jelmezes, mázolt arcú bohóc hidat, átjárót jelenthet(ne) a nézők és a színpadi játék közt. De ez a bohóc egyáltalán nem segít kapcsolatot teremteni. Közjátékai kizökkentően hatnak, de nem a brechti értelemben. Oly sokféle alakot próbál ölteni, de egyik sincs alaposan kidolgozva. Mozgása, játéka groteszk, esetlen, de nem tudom eldönteni, ez vajon szándékos akar-e lenni. És lábán a szteppcipő, mely szintúgy egy kiaknázatlan lehetőség maradt csupán.
Nagyon szerettem a zenei aláfestést, mely az előadást végigkísérte, de én is hiányoltam a harmonikást (Szász Szabolcs) a színpadról. Így a zene csupán aláfestés maradt, nem vált az előadás szerves részévé. A zeneválasztásnál talán szerencsésebb lett volna, ha nem kizárólag ismert dallamok kerültek volna be.
Kíváncsi vagyok a későbbi előadásokra: vajon mi lesz a sok földobott ötlettel?
Mert akárhogyan is, az előadás jó, jó, de lehetne jobb is. A lehetőség, az ötletek sok helyen ott vannak, de kijátszatlanul.
A jelenetváltások pörgősek, dinamikusan követik egymást. Az újra és újra megjelenő szülőgyilkos ikerpár (Kiss Andrea és Kiss Bora) groteszk, humoros jelenetei jól komponált ritmust adnak az előadásnak. Bár az izgalmas történet nem engedi unatkozni a nézőt, a második felvonás végének lelassított jeleneteivel együtt a feszült figyelem is lankadni kezdett a nézőtéren.
Nem tudom, hogy az alkotók nem mertek vagy nem akartak-e belenyúlni a drámaszövegbe, de kellett volna. Mindenesetre van itt a rendező és az asszisztens szempontjából két „megoldandó figura”, két olyan szereplő is, akiknek semmilyen, vagy alig van dramarurgiai szerepe; Calvados, a tábornok (Vass Csaba) föl-fölbukkanása – a pisztoly kivételével - teljesen funkciótlan, de Max Picklernek, a nyomozósegédnek (Moşu Norber-László) is kissé „elnyomott szerep” jut. Előbbi kihagyása semmit sem változtatna a darabon, utóbbi jobb kidolgozást igényelne. Az együgyű, de vicces nyomozófigura a komikum további lehetőségeit rejti, de ez rejtve is maradt az előadásban. S mellettük itt van a legnagyobb kihasználatlan lehetőség, a játékmester. A játék és valóság abszurditását jelképező fekete-fehér jelmezes, mázolt arcú bohóc hidat, átjárót jelenthet(ne) a nézők és a színpadi játék közt. De ez a bohóc egyáltalán nem segít kapcsolatot teremteni. Közjátékai kizökkentően hatnak, de nem a brechti értelemben. Oly sokféle alakot próbál ölteni, de egyik sincs alaposan kidolgozva. Mozgása, játéka groteszk, esetlen, de nem tudom eldönteni, ez vajon szándékos akar-e lenni. És lábán a szteppcipő, mely szintúgy egy kiaknázatlan lehetőség maradt csupán.
Nagyon szerettem a zenei aláfestést, mely az előadást végigkísérte, de én is hiányoltam a harmonikást (Szász Szabolcs) a színpadról. Így a zene csupán aláfestés maradt, nem vált az előadás szerves részévé. A zeneválasztásnál talán szerencsésebb lett volna, ha nem kizárólag ismert dallamok kerültek volna be.
Kíváncsi vagyok a későbbi előadásokra: vajon mi lesz a sok földobott ötlettel?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése