Enyhén szólva kényes feladatra vállalkozom. A többiek már írtak egyről-másról, osztom véleményüket, csak így... nekem maradtak a színészek (szerepnevükön írok róluk). Ouch.
Ion Marojan az ügynökök határozott, kemény fellépésével igyekszik hatni környezetére, de tud gyáva és nőiesen gyenge is lenni. Szemben feleségével, Ileanával, aki mindig magabiztos, elég megjelennie, és nyert ügye van. A férfiak akkor is zavarba jönnének tőle, ha csak az arcát látnák.
Rudi Böhm gombnyomásra váltogatja szerepeit, soha egyik figurában sem marad nyoma az előzőnek. Ő így él, ebből él, megérdemli a húszezret.
Emil Lehmann kis nagyravágyó, szemében dollár tükröződik, ha pénzről hall. Olyan, mint egy gyerek, vagy egy kiskutya, aki folyton kacag, csahol, hirtelen sértődik, és könnyen békül. Ő is, Marojan is időnként "elhalkul", nincs folyamatosan fenntartott, erős jelenlétük a színpadon. Figurájuk körbejárható, csak helyenként megbotlunk.
Eric Gilbert: sznob és arcoskodó, de szimpatikus. Feltűnő, hogy szépen bánik feleségével, bár látjuk, hogy nem szeretetből csinálja. Ettől még szimpatikusabb, hiszen gyakran már a néző türelme is elfogy, mikor Veronique n-ik mondatát sem tudja befejezni. A törékeny feleség mosolygós, kedélyes, kedves, arcán ott a naivság és az ártatlan butaság.
Erika olyan, mint minden titkárnő. Se több, se kevesebb.
Ursula németesen kemény, egy percre sem zökken ki ebből a magatartásból és beszédstílusból. Pontos, precíz, számításaiban és cselekedeteiben méltó párja a kis testi hibával rendelkező özvegy építésznek. (Egy kevésbé asszonyos jelmez előnyére lett volna a szereplőnek).
Adios Amigos!, kiáltja és berobban a tábornok, akivel minden rendben van: karakteres, humoros, van jelenléte, csak épp értelme nincs a szerepének ebben az előadásban.
Az ikrek valójában egy személy két alakban. Ugyanaz a gondolat, akarat, indíték, ötlet mozgatja őket, ugyanabban a pillanatban. Az ember majdnem kimondja rájuk, hogy aranyosak, végül mégsem meri, olyan gonoszak. Mégis van, aki felvállalja a gyám szerepet: Günter Schmidt, az elszállt költő, aki bár néha próbál férfinak tűnni, a nők (édesanyja, felesége, szeretője) mellett mindig kisfiú marad. Legalábbis ez látszik azokból a halvány jelekből, amin a néző elindulhat. Nem így felesége, Iolanda esetében, aki félreérthetetlenül egy merev, a pszichológia hatására már-már megszállottan viselkedő asszonyság.
Rose Werner és Max Pickler... a végtelenül szigorú, fegyelmezett, katonás nő, és a maaarhára poénos, nagyképű detektív. Egyik kicsit sokat, másik kicsit keveset ad a nézőnek.
Végül a játékmester, és a pincér. Az utóbbi nem javít és nem ront az előadáson, viszont a játékmester egy pontosan kidolgozott, megfejthető mozgással inkább hozzáadna, mint így.
Ion Marojan az ügynökök határozott, kemény fellépésével igyekszik hatni környezetére, de tud gyáva és nőiesen gyenge is lenni. Szemben feleségével, Ileanával, aki mindig magabiztos, elég megjelennie, és nyert ügye van. A férfiak akkor is zavarba jönnének tőle, ha csak az arcát látnák.
Rudi Böhm gombnyomásra váltogatja szerepeit, soha egyik figurában sem marad nyoma az előzőnek. Ő így él, ebből él, megérdemli a húszezret.
Emil Lehmann kis nagyravágyó, szemében dollár tükröződik, ha pénzről hall. Olyan, mint egy gyerek, vagy egy kiskutya, aki folyton kacag, csahol, hirtelen sértődik, és könnyen békül. Ő is, Marojan is időnként "elhalkul", nincs folyamatosan fenntartott, erős jelenlétük a színpadon. Figurájuk körbejárható, csak helyenként megbotlunk.
Eric Gilbert: sznob és arcoskodó, de szimpatikus. Feltűnő, hogy szépen bánik feleségével, bár látjuk, hogy nem szeretetből csinálja. Ettől még szimpatikusabb, hiszen gyakran már a néző türelme is elfogy, mikor Veronique n-ik mondatát sem tudja befejezni. A törékeny feleség mosolygós, kedélyes, kedves, arcán ott a naivság és az ártatlan butaság.
Erika olyan, mint minden titkárnő. Se több, se kevesebb.
Ursula németesen kemény, egy percre sem zökken ki ebből a magatartásból és beszédstílusból. Pontos, precíz, számításaiban és cselekedeteiben méltó párja a kis testi hibával rendelkező özvegy építésznek. (Egy kevésbé asszonyos jelmez előnyére lett volna a szereplőnek).
Adios Amigos!, kiáltja és berobban a tábornok, akivel minden rendben van: karakteres, humoros, van jelenléte, csak épp értelme nincs a szerepének ebben az előadásban.
Az ikrek valójában egy személy két alakban. Ugyanaz a gondolat, akarat, indíték, ötlet mozgatja őket, ugyanabban a pillanatban. Az ember majdnem kimondja rájuk, hogy aranyosak, végül mégsem meri, olyan gonoszak. Mégis van, aki felvállalja a gyám szerepet: Günter Schmidt, az elszállt költő, aki bár néha próbál férfinak tűnni, a nők (édesanyja, felesége, szeretője) mellett mindig kisfiú marad. Legalábbis ez látszik azokból a halvány jelekből, amin a néző elindulhat. Nem így felesége, Iolanda esetében, aki félreérthetetlenül egy merev, a pszichológia hatására már-már megszállottan viselkedő asszonyság.
Rose Werner és Max Pickler... a végtelenül szigorú, fegyelmezett, katonás nő, és a maaarhára poénos, nagyképű detektív. Egyik kicsit sokat, másik kicsit keveset ad a nézőnek.
Végül a játékmester, és a pincér. Az utóbbi nem javít és nem ront az előadáson, viszont a játékmester egy pontosan kidolgozott, megfejthető mozgással inkább hozzáadna, mint így.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése