Kedves Színészek!
Már jó ideje szeretnék írni nektek, egy az erdélyi színházakban nagyon elburjánzott jelenségről, különös tekintettel a látószögem középpontjában álló „vásárhelyi problémáról”.
Összes tiszteletem a kivételeké, de ez, bárhonnan nézzük, társulati probléma.
Nemrég előítéleteimet felülmúlóan érdekes koncepciójú előadást láttam, ismert és elismert színészek közvetítésében. Mégis fájdalommal és a gyakori kérdésekkel távoztam: Vajon mit csinál ennyi elismert ember egy térben és egy időben úgy, hogy közben nem tudnak együttműködni? Mi sarkall színészeket arra, hogy folyamatosan leüssék egymás fel-feldobott labdáit, és ne vegyék komolyan azt a munkát, melyet mások elé tárnak? Vajon mi vehet rá tehetséges művészeket arra, hogy felrúgják azt a színházi eszményt, amelyben hisznek? Hisznek?! Közhelyek és utópiák jutottak eszembe. Végül arra jutottam, hogy ez egy téves kategorizálás: mert az eszmény lehetősége nem utópia, hanem cél, ez a fajta közhely pedig a közjót jelenti, tehát a dolgok megkerülhetetlen lényegét.
Kétségkívül a világ egyik legidegtépőbb szakmáját választottuk, melyben a kiszolgáltatottság találkozik a nehezen kezelhető emberi különbözőséggel. De valamiért mégis e szakma mellett döntöttünk...
Pontosan tudjuk, hogy ebben a hatalmas gépezetben, ami a színházakat, az előadásokat működteti, ha csak egy ember nem figyel vagy nem végzi odaadóan a munkáját, elvész minden. Színész nélkül nincs értelme semminek. Ezért abban a pillanatban, hogy színpadra léptek, nem létezhet más csak egy azonos célért küzdő közösség. Tudatosítani kell, hogy az előadás pillanatában a legindokoltabbnak tűnő harag vagy ellenállás is hatalmas károkhoz vezethet. Ha színészként nem segítem a partnerem, akkor elsősorban magam alatt vágom a fát, mert az én munkám is tőle függ, az előadás sikeréről nem is beszélve. A közönség mindig érzi a színpadról áramló diszonanciát. Az előadás egy nyilvános gesztus, hogy hagyhatjuk tehát, hogy a társulati problémáink tönkretegyék a benne rejlő lehetőséget?
Magam is tapasztalom, hogy színházi közegben milyen nehéz etikusnak maradni, ha éppen valakiről kiderül, hogy nem tud osztozni kedvenc gondolataimban. Milyen nehéz mindig mindenre és mindenkire figyelni. De a színpadi munkában ez a közös cselekvés alapfeltétele. Az előadás sikere legalább annyira függ tőletek, mint a rendezőtől. Dobálózhatunk azzal, hogy a rendezőnek kellene megteremtenie ezt az összhangot, vagy hogy az igazgatás felelős az összetartó erő hiányáért. Mindkét esetben igazunk lehet, de tudomásul kell vennünk, hogy egy vezető egymagában biztosan elveszett. A jótékony hatású közös légkört csak együttesen lehet megteremteni és megtartani, míg elrontani többnyire egyénenként vagy kiscsoportban. Ha nem segíteni próbálunk a vezetőnek új célok keresésében, és ha nem indulunk el egy közös úton, akkor az elkerülhetetlen káosz kialakítóivá válunk. Természetesen a káosz is egy lehetőség, de a közös út kötelesség. Miért áltatjuk magunkat azzal, hogy csak az általunk jónak tartott rendező keze alatt szükséges feszült figyelemmel alkotnunk?! Mindannyian tudjuk, hogy az alkotási vágy hozza az erőt a kezdeményezéshez, a próbálkozáshoz. Ami nem ebből az alkotási vágyból táplálkozik, arra biztosan nem illik a művészet megnevezés. Akkor mi az értelme a munkánknak, mi a mesterségünk címere?!
Kívánok erőt, kitartást és megfelelő helyzeteket a probléma megoldására!
Tisztelettel,
Vargyas Márta
Már jó ideje szeretnék írni nektek, egy az erdélyi színházakban nagyon elburjánzott jelenségről, különös tekintettel a látószögem középpontjában álló „vásárhelyi problémáról”.
Összes tiszteletem a kivételeké, de ez, bárhonnan nézzük, társulati probléma.
Nemrég előítéleteimet felülmúlóan érdekes koncepciójú előadást láttam, ismert és elismert színészek közvetítésében. Mégis fájdalommal és a gyakori kérdésekkel távoztam: Vajon mit csinál ennyi elismert ember egy térben és egy időben úgy, hogy közben nem tudnak együttműködni? Mi sarkall színészeket arra, hogy folyamatosan leüssék egymás fel-feldobott labdáit, és ne vegyék komolyan azt a munkát, melyet mások elé tárnak? Vajon mi vehet rá tehetséges művészeket arra, hogy felrúgják azt a színházi eszményt, amelyben hisznek? Hisznek?! Közhelyek és utópiák jutottak eszembe. Végül arra jutottam, hogy ez egy téves kategorizálás: mert az eszmény lehetősége nem utópia, hanem cél, ez a fajta közhely pedig a közjót jelenti, tehát a dolgok megkerülhetetlen lényegét.
Kétségkívül a világ egyik legidegtépőbb szakmáját választottuk, melyben a kiszolgáltatottság találkozik a nehezen kezelhető emberi különbözőséggel. De valamiért mégis e szakma mellett döntöttünk...
Pontosan tudjuk, hogy ebben a hatalmas gépezetben, ami a színházakat, az előadásokat működteti, ha csak egy ember nem figyel vagy nem végzi odaadóan a munkáját, elvész minden. Színész nélkül nincs értelme semminek. Ezért abban a pillanatban, hogy színpadra léptek, nem létezhet más csak egy azonos célért küzdő közösség. Tudatosítani kell, hogy az előadás pillanatában a legindokoltabbnak tűnő harag vagy ellenállás is hatalmas károkhoz vezethet. Ha színészként nem segítem a partnerem, akkor elsősorban magam alatt vágom a fát, mert az én munkám is tőle függ, az előadás sikeréről nem is beszélve. A közönség mindig érzi a színpadról áramló diszonanciát. Az előadás egy nyilvános gesztus, hogy hagyhatjuk tehát, hogy a társulati problémáink tönkretegyék a benne rejlő lehetőséget?
Magam is tapasztalom, hogy színházi közegben milyen nehéz etikusnak maradni, ha éppen valakiről kiderül, hogy nem tud osztozni kedvenc gondolataimban. Milyen nehéz mindig mindenre és mindenkire figyelni. De a színpadi munkában ez a közös cselekvés alapfeltétele. Az előadás sikere legalább annyira függ tőletek, mint a rendezőtől. Dobálózhatunk azzal, hogy a rendezőnek kellene megteremtenie ezt az összhangot, vagy hogy az igazgatás felelős az összetartó erő hiányáért. Mindkét esetben igazunk lehet, de tudomásul kell vennünk, hogy egy vezető egymagában biztosan elveszett. A jótékony hatású közös légkört csak együttesen lehet megteremteni és megtartani, míg elrontani többnyire egyénenként vagy kiscsoportban. Ha nem segíteni próbálunk a vezetőnek új célok keresésében, és ha nem indulunk el egy közös úton, akkor az elkerülhetetlen káosz kialakítóivá válunk. Természetesen a káosz is egy lehetőség, de a közös út kötelesség. Miért áltatjuk magunkat azzal, hogy csak az általunk jónak tartott rendező keze alatt szükséges feszült figyelemmel alkotnunk?! Mindannyian tudjuk, hogy az alkotási vágy hozza az erőt a kezdeményezéshez, a próbálkozáshoz. Ami nem ebből az alkotási vágyból táplálkozik, arra biztosan nem illik a művészet megnevezés. Akkor mi az értelme a munkánknak, mi a mesterségünk címere?!
Kívánok erőt, kitartást és megfelelő helyzeteket a probléma megoldására!
Tisztelettel,
Vargyas Márta
1 megjegyzés:
Gratulálok!, és kitartó, megtartó, eredményes munkát kívánok az egész csapatnak! Hajrá, hajrá,, hajrá!
Megjegyzés küldése