Amikor beültem a Tanítónő bemutatójára, tudtam, hogy nem látom viszont 2009-ben Erdős Irma virágdíszes kalapját. Mit szerettem volna viszontlátni? Talán egy kis Bródyt.
Lássuk, mit nyújtott nekem László Csaba Tanítónője?
Egy tanítónőt, akinek, még hittem is, amikor a naivát adta elő, hogy tényleg itt van egy kis falusi lány, akire valami csak ráragadt abban a fránya tanítóképzőben, de a szerelme, a szenvedései nem igazán győztek meg. A dac és kiállás patetikus közhelyeit kaptam Nagytól és Nagynétól is. Ez lett volna a László Csaba által elképzelt Tanítónő? Vagy a Túl az Óperencián, amit Somody Hajnal remek előadásban, remek hangi adottsággal hozott, de ami inkább illett volna az Emlékszel még című operettestbe. Értettem, hogy határvonal akart lenni a tanya és a kastély világa közt, csak…
Azért vannak az előadásnak nagyon jó pontjai, figurái is. Például Berekméri Katus és Bányai Kelemen Barna kettőse. A Kántorkisasszony és a Tanító jeleneteit nézve örömmel tölt el, hogy ez a két fiatal színész milyen komolyan veszi a hivatását, és mennyire jó irányba fejlődnek.
Ja, majdnem megfeledkeztem az előadás egyik legjobb, legtisztább pontjáról: elbűvölt a mikházai gyerekek csodálkozó, tiszta tekintete.
Hátha egy pár év múlva, egy másik színpadon ők játsszák majd a Tanítónőt.
Az előadás a csűrszínháznak túl úri, a nemzetinek túl vidéki.
Ha nem akarok kiábrándulni a Tanítónő egyszerű, de mégis emberséges olvasatából, szedem a lábamat és hazamasírozok… levenni Bródy remekművét a könyvespolcról. És ha netán poros, vagy ha nem találom meg benne az emberi lélek mélységeit… Hamar leporolom saját magam kedvtelésére.