Full

Hétfőn a nyitó előadás: Figaro házassága, Zakariás Zalán rendezésében. A gyergyóiak Figárojához hasonlítva, ez sokkal összetettebb, színesebb, gazdagabb. Az előbbi is tetszett, emlékszem, jól szórakoztam, akkor nem is tűnt fel az egyszerűség, amit most is valószínű csak a szentgyörgyiek miatt érzek. Mindenre kiterjedt a rendező figyelme, egyetlen tárgy sem maradt úgy a földön, vagy kijelentés a levegőben, hogy abba ne „kötött volna bele”, ne lett volna belőle poén. Persze ez egyfelől belecsúszhat a ’jóból is megárt a sok’ hibába, másfelől viszont jólesik, hogy ennyire pontosan ki van találva minden. Tetszett a stíluskeveredés is, hogy opera ének, diszkó fények, modern majd barokk jelmezek, és képek egyforma természetességgel és erővel vannak jelen. Utolsó jelenetben például parokás urak és hölgyek bujkálnak a sötétben, egyik részük gázlámpával, míg másikuk mai ellemlámpával keresi ellenségét. Az ezt megelőző esküvői jelenetet pedig egy barokk festményekről ismert trombitás angyalfiú nyitja, miközben a teret diszkó fények színezik. A dramaturg (Nagy B. Sándor) munkáját pontoznám még, az át-, és beleírt szövegek nagyon feldobták az előadást.

Kedden bejutottam a Zabhegyezőre. Talán Kolcsár József mentségére van, hogy nem olvastam a regényt, az előadás mégsem tetszett. Az első pár percben nagyon izgultam, végre megtudom miről szól a híres Zabhegyező, aztán egyre jobban eluntam magam. Nem gondolom, hogy valami köze lett volna ahhoz, hogy oldalt ültem, és nem szemben a színésszel. Elsősorban a szöveg miatt ment el a figyelmem. Nem tudott megfogni, nem volt érdekes, nem érdekelt, amit mesélt. Aztán helyenként a túljátszások zökkentettek ki. Túl sok, kicsit vissza lehetne venni az idétlenkedésből – látom, hogy fura ember a homeless, de a megjátszott beteges nevetés, meg a túlzó gesztusok akkor is zavaróak egy idő után. Ugyanez vonatkozik a szemetesláda hangos csapkodására is. Kicsit finomabban kéne kapkodni. Azért is sajnáltam a dolgot, mert Kolcsár József előző este Bazilio szerepében meglepően jót alakított. Most csak halványan láttam viszont ugyanazt a jó mozgást, szerepjátszást.

Szerdán másodszor néztem meg Yvonne, a burgundi hercegnőt, és akaratlanul is összehasonlítottam a két évvel ezelőtt látott kisvárdai előadással. Akkor stúdió körülmények közt néztük a frissen rendezett, most nagyteremből a felújított előadást. Hát lelassult, meg kicsit szétment, nem volt olyan feszes, és feszült, mint akkor, de ha részleteire, színészekre bontva figyeljük, még mindig szép, pontos, és tud élményt nyújtani.

Csütörtökön nem gyurakodtam be mégegyszer a Zabhegyezőre, hanem felrohantam Kolozsvárra, és megnéztem az Ördögöket. Nehogy már megszakadjon a lánc. A kolozsvári előadások mindig megérintenek, de attól még lehetnek kifogásaim. Ez esetben például az, hogy nem értettem mi történik. Persze megint az én hibám, hogy nem olvastam a regényt, de ezzel a rendezőnek számolni kéne, ugyanis nemcsak én, hanem körülöttem még sokan nem értették, hogy ki kicsoda, ki kinek kicsodája. Még olvasva is nehéz megjegyezni és beazonosítani Dosztojevszkij ilyen-olyan –ics meg –ina orosz neveit. Csak az előadás végére állt össze valamennyire a kép. Nem mindig tudom értékelni, de sikerélmény volt felfedezni Albu István Fizikusokból már ismert stílusát. A túl sok jó ötletet, a hatásvadászat enyhe szagát, az átlátszó és egyben tükörként működő üvegfalakat, a zene hatásával való visszaélést. Bizonyos fokig hatott is, nem mondom, még ha nem is értettük teljesen a történetet, csak ha az ember érzi, hogy NAGYON meg akarják érinteni, akkor még azért sem! De pár sorban nem lehet ezt kielemezni, sajnos, és annál kevésbé is fognék neki ilyesminek, mivel nem olvastam a regényt, ezért a jeleket sem értettem teljesen. Nagyon rossz érzés ülni a székben, nézni egy szép képet, jelenetet, de nem érteni, hogy mi miért van.

Pénteken hazajövök, és megnézem a Karnebált, amit Alexandru Dabija rendezett. Jól szórakozok, sokat nevetek, nagyon tetszik a szöveg, az ötlet, hogy a román Caragiale szöveget és poénokat nem egyszerűen magyarra, hanem egyenesen székelyre írják át. Egyetértek abban, hogy jó komédiát nagyon nehéz csinálni, ezek most mégis megcsinálták. Vegytiszta komédia. Persze kényeskedhetnénk is, hogy hol ebben a művészet, de úgy megrendezni és eljátszani, hogy mindenki nevessen, tényleg művészet. Csak kár, hogy annyira hangos, néha túlhisztériázott, túlkiabált volt...

Szombatot kihagyom, vasárnap: Mizantróp. Ezt is láttam már egyszer, ezért nagyon meglepdődtem és sajnáltam, mikor a szünet helyett hirtelen vége lett. Mondanám, hogy jobb volt úgy, hogy szívesebben néztem volna még, és vártam a jelenetet, mikor Alceste (Pálffy Tibor) és Célimene (Kicsid Gizella) a földön fekszenek, de nem mondom, mert nem vagyok biztos benne. Nem tudom, hogy csak azért volt hiányérzetem, mert láttam az előző változatot, vagy amúgyis ott maradt volna bennem az érzés, hogy valami nincs megoldva.

Végül újra hétfő, és végül A csoda. Kiváncsi voltam, milyen lesz stúdió teremben az előadás, hiszen tavaly Kisvárdán nagyteremben láttam. Akkor is tetszett, de a tér sokat számít. A mostani Csoda sokkal pörgőbb volt, feszesebb, a poénok egymás után úgy csattantak el, hogy a következő mondat nem is volt hallható a közönség kacagásától. Jó pontnak tartom még, hogy a népi és modern elemek úgy voltak egymás mellett, hogy egyik nem gyengítette, vagy zavarta a másikat, inkább kiegészítette. Gondolok itt a fekete ruhás ismeretlen nőre, az idegen nyelvű szövegek beépítésére. De bár Pál Ferenczi Gyöngyi szerepe árnyalta némileg a darabot, a figura mégsem volt mindig teljesen érthető számomra. Viszont Váta Loránd Ördögökben alakított okos, ravasz, félelmetes Nyikolája után most egy idétlen, buta, falusi Mátét láthattam, jó volt két különböző szerep egyformán hiteles, és eredeti alakítását nézni, már a szeme is elárulta a két szereplőt, de ugyanazt a színészt, másként mosolygott Nyikoláj és másként Máté. Egész testtartásuk más-más személyiséget sugárzott.

Kicsit kisvárda feelinge volt az elmúlt hétnek, minden nap a színházba menésről szólt. Tényleg ünnep.