Mesterségünk címere avagy Közhelyek a lényegről

Kedves Színészek!
Már jó ideje szeretnék írni nektek, egy az erdélyi színházakban nagyon elburjánzott jelenségről, különös tekintettel a látószögem középpontjában álló „vásárhelyi problémáról”.
Összes tiszteletem a kivételeké, de ez, bárhonnan nézzük, társulati probléma.
Nemrég előítéleteimet felülmúlóan érdekes koncepciójú előadást láttam, ismert és elismert színészek közvetítésében. Mégis fájdalommal és a gyakori kérdésekkel távoztam: Vajon mit csinál ennyi elismert ember egy térben és egy időben úgy, hogy közben nem tudnak együttműködni? Mi sarkall színészeket arra, hogy folyamatosan leüssék egymás fel-feldobott labdáit, és ne vegyék komolyan azt a munkát, melyet mások elé tárnak? Vajon mi vehet rá tehetséges művészeket arra, hogy felrúgják azt a színházi eszményt, amelyben hisznek? Hisznek?! Közhelyek és utópiák jutottak eszembe. Végül arra jutottam, hogy ez egy téves kategorizálás: mert az eszmény lehetősége nem utópia, hanem cél, ez a fajta közhely pedig a közjót jelenti, tehát a dolgok megkerülhetetlen lényegét.
Kétségkívül a világ egyik legidegtépőbb szakmáját választottuk, melyben a kiszolgáltatottság találkozik a nehezen kezelhető emberi különbözőséggel. De valamiért mégis e szakma mellett döntöttünk...
Pontosan tudjuk, hogy ebben a hatalmas gépezetben, ami a színházakat, az előadásokat működteti, ha csak egy ember nem figyel vagy nem végzi odaadóan a munkáját, elvész minden. Színész nélkül nincs értelme semminek. Ezért abban a pillanatban, hogy színpadra léptek, nem létezhet más csak egy azonos célért küzdő közösség. Tudatosítani kell, hogy az előadás pillanatában a legindokoltabbnak tűnő harag vagy ellenállás is hatalmas károkhoz vezethet. Ha színészként nem segítem a partnerem, akkor elsősorban magam alatt vágom a fát, mert az én munkám is tőle függ, az előadás sikeréről nem is beszélve. A közönség mindig érzi a színpadról áramló diszonanciát. Az előadás egy nyilvános gesztus, hogy hagyhatjuk tehát, hogy a társulati problémáink tönkretegyék a benne rejlő lehetőséget?
Magam is tapasztalom, hogy színházi közegben milyen nehéz etikusnak maradni, ha éppen valakiről kiderül, hogy nem tud osztozni kedvenc gondolataimban. Milyen nehéz mindig mindenre és mindenkire figyelni. De a színpadi munkában ez a közös cselekvés alapfeltétele. Az előadás sikere legalább annyira függ tőletek, mint a rendezőtől. Dobálózhatunk azzal, hogy a rendezőnek kellene megteremtenie ezt az összhangot, vagy hogy az igazgatás felelős az összetartó erő hiányáért. Mindkét esetben igazunk lehet, de tudomásul kell vennünk, hogy egy vezető egymagában biztosan elveszett. A jótékony hatású közös légkört csak együttesen lehet megteremteni és megtartani, míg elrontani többnyire egyénenként vagy kiscsoportban. Ha nem segíteni próbálunk a vezetőnek új célok keresésében, és ha nem indulunk el egy közös úton, akkor az elkerülhetetlen káosz kialakítóivá válunk. Természetesen a káosz is egy lehetőség, de a közös út kötelesség. Miért áltatjuk magunkat azzal, hogy csak az általunk jónak tartott rendező keze alatt szükséges feszült figyelemmel alkotnunk?! Mindannyian tudjuk, hogy az alkotási vágy hozza az erőt a kezdeményezéshez, a próbálkozáshoz. Ami nem ebből az alkotási vágyból táplálkozik, arra biztosan nem illik a művészet megnevezés. Akkor mi az értelme a munkánknak, mi a mesterségünk címere?!
Kívánok erőt, kitartást és megfelelő helyzeteket a probléma megoldására!

Tisztelettel,
Vargyas Márta

„Csak húsz év múlva ne ez a dal legyen!”

Az Ando Drom Cseh Tamás dalfeldolgozásának fenti sorával jöttem ki a Yorickból a 20/20 után. Ezzel battyogtam haza, főztem teát, mostam fogat. De hazudok: előbb még anyámat hívtam fel, hogy elmondhassam: olyan előadást láttam, amit (akár helyettem is) neki kellett volna látnia első sorban. Neki van emlékezete hozzá. Az enyémet megteremtették az alkotók.
Vásárhelyi családból származom, itt születtem, sok nyaramat töltöttem itt(hon?), noha szatmári (is) vagyok.
És aligha van olyan vásárhelyi család, amelyikben ne emlegetnék olykor A vásárhelyi eseményeket, vagy A verekedést, vagy egyszerűen az akkort, az ottot, szóval azt. Azt a bizonyos húsz évvel ez előtti huszadikát (és nemcsak huszadikát).
Gyerekként valami mély, súlyos titkot sejt csak az ember abból a jelentés-ködből, ami összeáll néhány elcsípett mondatból, vagy azok hiányából (terhes csendek). Hallani családi barátokról, akik akkor és azért mentek el innen, el kellett menniük. Szóval hallani ezt-azt.
Összességében az egészből annyit ért meg az ember, mint a nagyanyja zsolozsmáiból, vagy a litániákból, amik Máriát elefántcsonttoronynak nevezik. Mi van? Milyen torony?
Aztán tisztázódik egy kicsit a kép. Az ember kérdez és tanul. A nagyszülők dühösen, szinte bénán az indulattól nyögik ki a válaszokat - vagy azok hiányát (sóhaj). Igen, gyűlölet is van a szemükben: irántuk. Irántuk, akik ide jöttek, akiket ide hoztak, akik, akik, akik...
A szülők elemeznek. Higgadtabbak, kevesebb előítéletük van. De azért sejtenek valami mély összeesküvést a háttérben. Arról beszélnek, mennyi meggondolatlanság, mennyi megtévesztés vezette ide-oda (mindenesetre félre) az embereket. Hogy a rendőrség nem csinált semmit, hogy egyedül azoknak volt eszük, akik felszedegették a sineket, mert ha egyszer ide összegyűlt volna a magyarság, egy városba, egy helyre, akkor csak egy gombnyomás, egy bomba, egy tank, vagy ki tudja, mi kellett volna – és kész. Értjük, ugye? És kész.
A nagybácsik, nagynénik (harmincas-negyvenes éveiket taposó akkori fiatalok) röhögni is képesek. Kicsit fájdalmasan, kicsit keserűen, de röhögnek. Nekik már voltak barátaik, iskolatársaik közülük, és ezt a közülüket ők már románnak hívják, sóhaj nélkül, fogcsikorgatás nélkül, természetesen. És ők már akkor is röhögtek néha, velük együtt is, még ha kicsit keserűen is, még ha félve is (a röhögésüket a kocogó fogak hangja színezhette – így képzelem).
Az ő előadásukban a nagymamák heroikus történetei már emberiek, olyanok, amilyenek vagyunk: igen, néha kisszerűek is. És az egyetlen jogos reakció érkezik a kisszerűségre, a groteszk képekre, amik kísértenek: a (kesernyés) nevetés. Ők már elmesélik, milyen fájdalmasan nevetséges (vagy fordítva?) dolgok is történtek akkor. Beszélnek a félholtra vert emberről, aki még kapott egy adagot a mentőben is (!), mert nem a megfelelő táborba tartozott.
A „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!”, minden vásárhelyi számára ismert (és elhallgatott, vagy elsóhajtott) mondata és helyzetképe nekik már nem heroikus, inkább tragikomikus. Kibuggyan az önkénytelen nevetés, ahogy felidézik a dolgot. Úgy reagálnak (a felidézés során is), ahogy a legtöbb kamasz a tőle függetlenül történő, abszurd, ugyanakkor nagyonis félelmetes dolgokra: nevetéssel. Ez a nevetés feszültséget old és félelmet álcáz. És lehetővé teszi, hogy holnap újra egy iskolába, egy buliba, egy munkahelyre lehessen bemenni velük...
Ez a nézőpont az egyetlen, amelyik számára létezik folytatás. Amelyik lehetővé teszi az együttélést, sőt, a barátságot is akár, amelyik feloldja a feszültségeinket. Egyedül ez a generáció tud igazán ebből a nézőpontból közelíteni az eseményekhez. Az idősebbek túl sok (alkalmasint jogos) sérelmet hordoznak magukban, a korábbi évek diktatúrájából is. A fiatalabbaknak pedig nincs saját emlékezetük az egészről. Ez a tekintet, a továbblépni és tovább élni segítő attitűd ennek a generációnak a sajátja. És ezzel tudnak ők a többiek számára is menekülési lehetőséget nyújtani: az önemésztő sérelemhalmozásból egyfelől, és a teljes feledésből másfelől.
Ez a tekintet az, amelyik meghatározza a 20/20 felfogását is. Román és magyar fiatal alkotók tartanak tükröt az eseményeknek. Igen, görbe tükröt is helyenként, kesernyés nevetéssel oldva a feszültséget. És megtörténik az a valami. Igen, ki kell mondani, még akkor is, ha marha nagy közhely: a CSODA.
Az a csoda, ami húsz éve elképzelhetetlen volt. Sőt, ami egy éve is elképzelhetetlen volt, míg ezek az alkotók meg nem találták a megfelelő helyet, csapatot és színpadi formát ahhoz, hogy megtörténhessen. Megtörtént: magyar és román néző egymás mellett ülve nézhette végig (és több ez, mint nézelődés: részvétel, önkénytelenül is), amint magyar és román alkotók végzik el előttük, számukra azt a „tényfeltáró” munkát, amire a történelem- és társadalomtudományos közbeszéd is képtelen, igen, azt, amire csak és kizárólag a művészet, sőt, a művészetek közül is csak ez az egyetlen egy, a színház, az itt és most aktív részvételt és közös fizikai jelenlétet is igénylő, őket és minket szomszédos székekbe kényszerítő művészete képes. Az egyéni történetek igazságát kutatni, megkeresni az embert, feltárni indulatait, kinyitni emlékeinek konzervdobozát és általánosabb érvénnyel közszemlére tenni, amit benne talált....
Nem tudom, amit láttam, az „csak” színház volt-e. Vagy, hogy első sorban színház volt-e? Ha az volt, akkor a szó legvalódibb értelmében szertartásszínház, ami katarzisig, közös mmegtisztulásig juttatja résztvevőit.
De terápia is volt, valljuk be. Könnyen lehet, hogy akadtak olyanok, akik először nevettek egy jót az eseményeken, vagy először látták azt a másik oldal szemüvegén keresztül, először értékelték át esetleg saját viszonyukat a történtekhez.
A (kesernyés) nevetés, a tragikomikum tisztítótüzében „fertőtlenítették” a történteket, a mi történeteinket (merthogy szemtanúk történeteit gyúrták össze egy többé-kevésbé egybefüggő dramatikus textussá), végig az egyénire, az emberire figyelve. Úgy éreztem, hogy az ily módon „sterilizált” emlékeink talán már nem olyan fertőzőek az előadás után, mint előtte voltak.
Az este végén taxiba ülök. A sofőr (egyszerű lélek) látnivalóan ideges, mert az anyanyelvemen köszöntem neki. Korrigálom a „hibámat” (a ma este után én már bölcsebb vagyok), és kedélyesen elbeszélgetek vele. Látnivalóan jólesik a pasasnak a dolog. A végén jó estét kíván. Az anyanyelvemen. Ő nem tudja, amit én: hogy ebben a megbékélő gesztusban egy előadás hatása is benne van (bizonyítva hogy a színház, ha meri, ma is tud társadalomformáló és megtisztító erő lenni, kvázi terápia is...).
Az anyámat hívom aztán. Elmondom percről percre az előadást, megígérve, hogy legközelebb szerzek jegyet neki. Hallom, hogy itt-ott elakad a lélegzete, megpróbál elhallgattatni. A régi reflex: „Ez nem telefontéma”. Pedig az! Mostmár az is lehet akár, mert már kimondtuk, együtt, velük, és megkönnyebbültünk. Mert már tudjuk, most, húsz év elteltével már nem az a dal van, mint akkor - köszönet érte a Yorick alkotóinak, köztük is főként Sebestyén Abának és az általa meghívott Gianina Cărbunariunak.

Beavat az asszonygyilkos

Avatatlanul ültem be a vasárnapi Asszonygyilkosra: a büfén kívül még nem láttam játszani a szereplőgárda ifjú színésznövendékeinek többségét, valamint továbbra is érzek különbséget a magyarországi és az erdélyi játéktechnika között, ami miatt mindig magamat is mint nézőt ellenőriznem kell, mielőtt véleményt mondanék. Amúgy, szerintem „teccett”!

Tetszett a bátorság, hogy nem egy realista színjátékot láttunk, hanem egy kritikai élű darab elvont eszközökkel való megjelenítését. Nagyon jól esik, ha engem mint nézőt a színházi helyzet felismerésére újra és újra ráébresztenek. Úgy érzékeltem, hogy többek között ez a célja a játékmester figurájának is. A Pierrot-külső nagyon jól jellemzi a darab mondanivalóját, hogy t.i. cirkusz az egész (média)világ, és funkciója is van azzal, hogy az átállásoknál magára vonja a figyelmet, összegzi a fejezeteket. Azonban számomra csak színfolt maradt az előadásban, hangulat, képi benyomás. Gesztusai és rövid bemondásai a kevésbé éleslátású néző számára (például számomra...), akinek a tekintete néha elkalandozik a háttérben folyó átrendezésekre, nem elég egyértelműek. Talán ha a harmonikás fiú, aki az elején még látható, végig a színpadon maradna, jobban erősítené ezt a külső szem-funkciót, ketten valamiféle összjátékba is kezdhetnének. Akkor a visszatérő némafilmes zene is kapna egy plusz jelentést, hiszen a századeleji némafilmeket improvizatíve kísérő zenészre hasonlítana. Lehet, féltek attól, hogy zsúfolttá válik a színpad.

Apropó színpad! A már emlegetett poszterok túl konkrétak és kidolgozottak ahhoz, hogy ne kapjanak több figyelmet. Lehet, hogy ez is „keret” akart lenni azért, hogy végig emlékeztessenek arra, a színpadon folyó bonyodalmak csak egy sikerorientált, kifelé forduló világ belső mocsokságai. De tényleg zavartak, hogy olyan fent voltak.

Akinél a legjobban éreztem, hogy nyit a közönség felé, az a Derzsi Dezső által játszott asszonygyilkos volt. A szerep maga is adta a lehetőséget, hogy reflektáljon a színpad és nézőtér határára, hiszen egy színészből lett gyilkosról volt szó. A kifelé forduló játékával, a nézők spontán megtapsoltatásával, a nézőtér felől érkezve mindig kellemes meglepetéseket szerzett. Nagyon tetszett a mozgása, de a választott hangnem nem illett a képbe. Az itteni színészek nagyon jó beszédképzést kaphatnak, mert mindenkinek érthető a beszéde, de az ő esetében tűnt fel először, hogy a fiúknál egységesen van egy szép, búgó mellhang. Nála ez volt az alaphang, azon felül pedig volt egy kicsit rajzfilmes hang. A kettő együtt nekem már nem volt őszinte. Lehet, hogy most éppen a realista beszédet kérem számon? Bocsánat. Ugyanez a „rajzfilmes beszéd” jelent meg az asszonygyilkos potenciális áldozatánál, a bigott, fegyelmezett nőnél, akit Bekő-Flóri Zenkő játszott. Nagyon jó volt az általa választott karakter, de nála sem értettem, hogy miért beszél úgy, mint akinek a magyar nem anyanyelve. Kicsit több természetesség nekem belefért volna. A főszerkesztő felesége, a szexistennő, aki egy ilyen világban előbb-utóbb szükségszerűen a cselekmény központjába kerül, elég jó körítést kapott a ruhák és a csak neki szánt aláfestő zene által. Nála csak az enyhe beszédhibák zavartak. Tetszettek a visszatérő elemek, például ahogyan az író, Orbók Áron, mindig rányitott az épp intim helyzetben lévő szerkesztő házaspárra, illetve a testvérpár, akik a legváratlanabb pillanatban tűntek fel, hogy a tűréshatárunkat feszegessék az énekükkel. Ezek a visszatérő elemek adták meg az előadás ritmusát. Az első jelenetben úgy éreztem, hogy Fekete Zsolt a főszerkesztő szerepében nem tud jól viszonyulni az ő szuggesztív és nagyon elvont játékukhoz, de aztán megtalálta a jó hangnemet. A jó alakítások közt nem lehet megfeledkezni Kónya Ütő Bencéről, aki pontos és természetes volt, valamint még a megfázását is a szerep részévé tudta tenni. Az előadás kicsit hosszúra nyúlt, de a befejezés, amelyben a sztárvilág berobbant a színpadra, felélénkülést jelentett a már kissé fáradt néző számára.

Ötletgyilkos vallomás

Valódi közönségségbarát előadással találtuk szembe magunkat az Egy asszonygyilkos vallomása bemutatóján. Fordulatos történet, megoldandó rejtély, komikus jelenetek, változatos, vicces figurák, hangulatos zenei aláfestés. Minden, amivel a nézők tetszését meg lehet nyerni. Vagy most, vagy a jövőben.
Mert akárhogyan is, az előadás jó, jó, de lehetne jobb is. A lehetőség, az ötletek sok helyen ott vannak, de kijátszatlanul.
A jelenetváltások pörgősek, dinamikusan követik egymást. Az újra és újra megjelenő szülőgyilkos ikerpár (Kiss Andrea és Kiss Bora) groteszk, humoros jelenetei jól komponált ritmust adnak az előadásnak. Bár az izgalmas történet nem engedi unatkozni a nézőt, a második felvonás végének lelassított jeleneteivel együtt a feszült figyelem is lankadni kezdett a nézőtéren.
Nem tudom, hogy az alkotók nem mertek vagy nem akartak-e belenyúlni a drámaszövegbe, de kellett volna. Mindenesetre van itt a rendező és az asszisztens szempontjából két „megoldandó figura”, két olyan szereplő is, akiknek semmilyen, vagy alig van dramarurgiai szerepe; Calvados, a tábornok (Vass Csaba) föl-fölbukkanása – a pisztoly kivételével - teljesen funkciótlan, de Max Picklernek, a nyomozósegédnek (Moşu Norber-László) is kissé „elnyomott szerep” jut. Előbbi kihagyása semmit sem változtatna a darabon, utóbbi jobb kidolgozást igényelne. Az együgyű, de vicces nyomozófigura a komikum további lehetőségeit rejti, de ez rejtve is maradt az előadásban. S mellettük itt van a legnagyobb kihasználatlan lehetőség, a játékmester. A játék és valóság abszurditását jelképező fekete-fehér jelmezes, mázolt arcú bohóc hidat, átjárót jelenthet(ne) a nézők és a színpadi játék közt. De ez a bohóc egyáltalán nem segít kapcsolatot teremteni. Közjátékai kizökkentően hatnak, de nem a brechti értelemben. Oly sokféle alakot próbál ölteni, de egyik sincs alaposan kidolgozva. Mozgása, játéka groteszk, esetlen, de nem tudom eldönteni, ez vajon szándékos akar-e lenni. És lábán a szteppcipő, mely szintúgy egy kiaknázatlan lehetőség maradt csupán.
Nagyon szerettem a zenei aláfestést, mely az előadást végigkísérte, de én is hiányoltam a harmonikást (Szász Szabolcs) a színpadról. Így a zene csupán aláfestés maradt, nem vált az előadás szerves részévé. A zeneválasztásnál talán szerencsésebb lett volna, ha nem kizárólag ismert dallamok kerültek volna be.
Kíváncsi vagyok a későbbi előadásokra: vajon mi lesz a sok földobott ötlettel?

Az én vallomásom

Enyhén szólva kényes feladatra vállalkozom. A többiek már írtak egyről-másról, osztom véleményüket, csak így... nekem maradtak a színészek (szerepnevükön írok róluk). Ouch.
Ion Marojan az ügynökök határozott, kemény fellépésével igyekszik hatni környezetére, de tud gyáva és nőiesen gyenge is lenni. Szemben feleségével, Ileanával, aki mindig magabiztos, elég megjelennie, és nyert ügye van. A férfiak akkor is zavarba jönnének tőle, ha csak az arcát látnák.
Rudi Böhm gombnyomásra váltogatja szerepeit, soha egyik figurában sem marad nyoma az előzőnek. Ő így él, ebből él, megérdemli a húszezret.
Emil Lehmann kis nagyravágyó, szemében dollár tükröződik, ha pénzről hall. Olyan, mint egy gyerek, vagy egy kiskutya, aki folyton kacag, csahol, hirtelen sértődik, és könnyen békül. Ő is, Marojan is időnként "elhalkul", nincs folyamatosan fenntartott, erős jelenlétük a színpadon. Figurájuk körbejárható, csak helyenként megbotlunk.
Eric Gilbert: sznob és arcoskodó, de szimpatikus. Feltűnő, hogy szépen bánik feleségével, bár látjuk, hogy nem szeretetből csinálja. Ettől még szimpatikusabb, hiszen gyakran már a néző türelme is elfogy, mikor Veronique n-ik mondatát sem tudja befejezni. A törékeny feleség mosolygós, kedélyes, kedves, arcán ott a naivság és az ártatlan butaság.
Erika olyan, mint minden titkárnő. Se több, se kevesebb.
Ursula németesen kemény, egy percre sem zökken ki ebből a magatartásból és beszédstílusból. Pontos, precíz, számításaiban és cselekedeteiben méltó párja a kis testi hibával rendelkező özvegy építésznek. (Egy kevésbé asszonyos jelmez előnyére lett volna a szereplőnek).
Adios Amigos!, kiáltja és berobban a tábornok, akivel minden rendben van: karakteres, humoros, van jelenléte, csak épp értelme nincs a szerepének ebben az előadásban.
Az ikrek valójában egy személy két alakban. Ugyanaz a gondolat, akarat, indíték, ötlet mozgatja őket, ugyanabban a pillanatban. Az ember majdnem kimondja rájuk, hogy aranyosak, végül mégsem meri, olyan gonoszak. Mégis van, aki felvállalja a gyám szerepet: Günter Schmidt, az elszállt költő, aki bár néha próbál férfinak tűnni, a nők (édesanyja, felesége, szeretője) mellett mindig kisfiú marad. Legalábbis ez látszik azokból a halvány jelekből, amin a néző elindulhat. Nem így felesége, Iolanda esetében, aki félreérthetetlenül egy merev, a pszichológia hatására már-már megszállottan viselkedő asszonyság.
Rose Werner és Max Pickler... a végtelenül szigorú, fegyelmezett, katonás nő, és a maaarhára poénos, nagyképű detektív. Egyik kicsit sokat, másik kicsit keveset ad a nézőnek.
Végül a játékmester, és a pincér. Az utóbbi nem javít és nem ront az előadáson, viszont a játékmester egy pontosan kidolgozott, megfejthető mozgással inkább hozzáadna, mint így.

Látod-látod?

Bár a tegnapi bemutatón halálra kacagtam magam és feldobódva jöttem ki a Stúdióból, nem tudtam egyértelmű választ adni magamnak arra a kérdésre, hogy tetszett-e az előadás, vagy sem. Inkább afelé húzok, hogy tetszett, de nem tudok eltekinteni bizonyos zavaró tényezőktől. Például attól, hogy az első sorból látom a színfal mögött a harmonikást (Szász Szabolcs), aki időnként lapozgat a kottáiban. Azért zavaró, mert az előadás elején úgy jelenik meg fekete frakkban, mint zenész-szereplő, akiről elhiszem, hogy része az előadásnak. A színfal mögött viszont teljesen civilben van. Nem tudom, szándékosan látszik-e, vagy sem. Ha nem szándékos, akkor a rendezőnek (Dr. Kovács Levente) figyelnie kellett volna arra, hogy olyan helyre ültesse, ahonnan nem látom. Ha pedig az, akkor utasítania kellett volna őt, hogy néha-néha reagáljon egy-egy szereplőre, mert különben úgy érzem, nem része az előadásnak. Mást is láttam a kulisszák mögött, akit nem szabadott volna: hosszú bajszú, kék köpenyes színpadi munkás bácsit...

A díszlet (László Ildikó) sem volt teljesen rendben. Nem tudtam megfejteni, mik azok a lógó lapok a magasban. Bűnözők, áldozatok arcképei? Plakátok? Sajnos nem egyértelmű. Nem használták őket semmire, nem utaltak rájuk sem gesztus, sem megjegyzés szintjén. Ha a dekoráció funkcióját töltik be, akkor milyen alapon díszíthetnek olyan különböző helyiségeket, mint a rendőrszoba, az újságíró lakása, a szalon, vagy a vendéglő? Egy másik dolog, ami zavart a díszletben, az a csillár. Egyrészt nagyon giccses, másrészt indokolatlanul jelenik meg. Értem én, hogy elegáns, báli hangulat megteremtése a cél, csak az a baj, hogy az estély kellős közepén vagyunk, amikorra leeresztik. Ha pedig már leengedték, akkor miért húzzák vissza, amikor még tart a jelenet és a helyszín változatlan?

A jelmezek sem voltak következetesen átgondolva. Ileanáról elhangzik, hogy gyönyörű, vonzó, stílusos nő. Az a fajta, aki egy szál köntösben többet sejtet magából, mint a legkivágottabb dekoltázsú ruhában. Rafinált, szolid eleganciájától megőrülnek a férfiak. Ehhez képest néha túlságosan vulgáris és ízléstelen ruhákba öltözteti a jelmeztervező (pl. rövid, testhezálló, piros ruha és tollacska a hajban). A főszerkesztő feleségét (Fekete Réka-Thália) pedig nevetségesen egyszerű toalettbe bújtatja a csillárvilágos, pezsgőbuborékos estély alkalmából. Az apró-virágos, vékony ruhácska kifejezetten háziasnak hat Ileana hosszú, fekete estélyi ruhája mellet. Ott van még a férfias felügyelőnő (Derzsi Tímea), aki az előadás vége fele azt ígéri, valami szexis cuccban fog visszajönni. Várom, hogy berobban a színpadra egy bomba nő, aki mostanáig elfojtotta nőiességét. Ehhez képest...szőke parókában, előnytelen kis miniruhában jelenik meg. Szándékosan fosztották őt meg a lehetőségtől, hogy végre vonzó nőként lépjen fel? Ha igen, miért? Miért kap parókát pont az előadás végén, mikor mindenki leveszi "maszkjait" és "parókáit"? Nem értem.

Első mondatomban azt írtam, hogy halálra kacagtam magam, mégsem tértem ki arra, ami megnevettetett, amit élveztem, ami tetszett. Jogos, ha ezt felróvod nekem Kedves Olvasó: "Te sem alkottál tökéleteset, látod-látod?"

Amikor beültem a Tanítónő bemutatójára, tudtam, hogy nem látom viszont 2009-ben Erdős Irma virágdíszes kalapját. Mit szerettem volna viszontlátni? Talán egy kis Bródyt.
Lássuk, mit nyújtott nekem László Csaba Tanítónője?
Egy tanítónőt, akinek, még hittem is, amikor a naivát adta elő, hogy tényleg itt van egy kis falusi lány, akire valami csak ráragadt abban a fránya tanítóképzőben, de a szerelme, a szenvedései nem igazán győztek meg. A dac és kiállás patetikus közhelyeit kaptam Nagytól és Nagynétól is. Ez lett volna a László Csaba által elképzelt Tanítónő? Vagy a Túl az Óperencián, amit Somody Hajnal remek előadásban, remek hangi adottsággal hozott, de ami inkább illett volna az Emlékszel még című operettestbe. Értettem, hogy határvonal akart lenni a tanya és a kastély világa közt, csak…
Azért vannak az előadásnak nagyon jó pontjai, figurái is. Például Berekméri Katus és Bányai Kelemen Barna kettőse. A Kántorkisasszony és a Tanító jeleneteit nézve örömmel tölt el, hogy ez a két fiatal színész milyen komolyan veszi a hivatását, és mennyire jó irányba fejlődnek.
Ja, majdnem megfeledkeztem az előadás egyik legjobb, legtisztább pontjáról: elbűvölt a mikházai gyerekek csodálkozó, tiszta tekintete.
Hátha egy pár év múlva, egy másik színpadon ők játsszák majd a Tanítónőt.
Az előadás a csűrszínháznak túl úri, a nemzetinek túl vidéki.
Ha nem akarok kiábrándulni a Tanítónő egyszerű, de mégis emberséges olvasatából, szedem a lábamat és hazamasírozok… levenni Bródy remekművét a könyvespolcról. És ha netán poros, vagy ha nem találom meg benne az emberi lélek mélységeit… Hamar leporolom saját magam kedvtelésére.

A tanítónőről

Múlt szerdán néztem itt a Nemzetiben A tanítónőt. pont.
Nem tagadom, valóban lehettett élvezni, de én már a drámát is nagyon élveztem olvasni.
Igen furcsa a komolyan, átéléssel játszó színészektől, mikor kizökkenve az előadás menetéből, csupán néhány helyzet komikumára szorítkozva átváltanak valami harsány, vásári komédiás stílusba. Mert ha például a veszprémi Petőfi Színházban vagy, legalább tudhatod előre, hogy végig ilyan a darab; ha káromkodik a művész úr, akkor azon nevetni kell. Ott legalább a színvonal egységes. Egységesen rossz. De itt ezek a hullámhegyek és "völgydomborulatok"... (by: Grecsó K.)
Akár egyetlen jeleneten belül csaponganak lélektani realista és kabaréféle játékmód közt. Na és a legjobb: már a kezdet kezdetén fölcsendült .... a Túl az óperencián. És mivel akkor slisszantam be a szokásos(an mindig üres) páholyomba, megörültem, háthogyha rossz darabra jöttem és valami operett lesz itt látható. De nem. Sajnos. Ennek ellenére az operettslágerek újra és újra beúsztak a darabba. Jött még az Egy a szívem, egy a párom, meg a Cintányéros cudar világ, jött, de minek és hogyan jött..
Ötletnek nem is rossz. Például a hamis, naiv vagy akármilyen szerelem szimbólumaként. Még hatásos is. No de amikor már sokadszor nyílik szét a szemközti díszletfal és mögüle fényárban úszva valami habos-babos költemény... Eme költemény néha csak az éneklő hölgy. Öltözete: sárga pecsétes menyasszonyi ruha, az a tejszínhabos, rávarrva(!) a vállára és uszálynak valami arany-ezüst textilcafat, látszólag a Diszkópatkányok jelmeztárából. Máskor nem volt nő, de énekelt és mi percekig piros boából és tüllből készült óriási szívet néztünk.
De a végső döfés az a ló volt. Szétnyílt a fal - de még mennyire hogy szétnyílt! az ott álló szekrényt zöld partvisnyéllel húzták-tolták. Végül a fal mögött életnagyságú gipszló állt, a valódira még csak nem is akarván hasonlítani, rajta a sárgásfehér habosba öltözött, fején tolldísz és énekli a Te rongyos életet...Tudom, hogy nem ez volt a fő koncepció, de ezek a megoldások annyira döcögősek voltak, hogy nem tudtam másra figyelni. Egyébként nem meglepő módon én voltam az egyetlen aki hangosan kacagott ezeken. Aztán inkább visszafojtva. A végén már csak keserűen mosolyogtam.Lehet, hogy egy vérbeli rendes operettel többre mennének.
Vagy egy A tanítőnővel, operettek nélkül.

Szintén a Bethlennel kapcsolatos benyomások: Kétszer néztük meg, másodjára azért, mert éreztük, hogy több van ebben, mint amennyit egy fáradt egyetemista le-lecsukódó szeme meglát benne. Vagy lehet, hogy engem is csak az a libikókajáték bizonytalanított el az első megnézés után, ami Júliát is zavarta, hogy egyszerre épít és "rombol", ahogy a pátoszosba hajló jelenetektől eltávolít a kar. Bethlen politikai és magánéleti személyisége egyszerre volt bemutatva, ebből a másodikkal többet tudtam kezdeni, mint az elsővel. Pedig valószínűleg az agyunkban lévő történelmi hiányosságokat is az apródok kara hivatott betölteni, azzal, hogy mint egy lábjegyzetben az adott előadásbeli pillanathoz tartozó történelmi információkat elhadarták. Sakkfigurákra emlékeztető megjelenésük nagyon domináns volt a színpadon érdekes volt a mozgásuk, hanghordozásuk és mimikájuk. Az viszont nem tudom kit minősít inkább (engem, éppen az apródokat, esetleg a főszereplőket?) hogy legtöbbször rájuk figyeltem, és ilyenkor néha lemaradtam a szövevényes cselekmény egy-egy fordulatáról.
Báthory véres "angyalruhában" való visszatérése groteszk volt, de amilyen duhajnak mutatták be, belefért a jellemébe, és volt funkciója azzal, ahogy Bethlen lelkiismeretét számon kérte. A másik megragadó színfolt a Tompa Klára által játszott Báthory Anna boszorkányos szertartásai voltak, machbet-i hangulatot ébresztettek. A színpadkép rideg volt, de szerintem jól működtek ezek a vasszerkezetek. Épp azt éreztem, hogy egyszerűsítettek vele. Szóval sok pillanatát élveztem (a második felvonásnak inkább, mint az elsőnek) de hiányérzet maradt bennem. Bízok benne, hogy a harmadik megnézésnél Báthoryval együtt az előadás is újraéled...

...hetetlen

Nem tetszett nekem ez a Bethlen. Arra kényszerített, hogy újra szégyenkezzek a vásárhelyi színház miatt - magam és azok előtt, akiknek jobb van. Feszengve ültem a székben, és folyton azon gondolkodtam, hogyan kell viszonyulnom az előadáshoz: komolyan, vagy csak félvállról (ahogy a színpadon lévők is). Mikor helyenként végre úgy döntöttem, nevethetek, elölről és oldalról megbotránkozott, szemrehányó, szúró pillantások irányultak felém. Ez maximum háromszor fordult elő, a "poénok" többségénél azonban szemellenzőt tartottam, és néztem a földet. Elsősorban a kar játékára gondolok, ami, szándéka ellenére (gondolom, hogy vicces legyen) inkább szomorúságot, mint jókedvet ébresztett bennem. Értem én, hogy ellenpontként működnek a komoly uralkodók mellett, de sajnos az egyik fél nem elég komoly, a másik meg nem elég ironikus ahhoz, hogy élvezhető legyen. Nem jut el a nézőhöz a szereplők semmiféle érzelme, csak képek, arcok, hangok, mondatok, amik, ugye, önmagukban nem tudnak megérinteni, ha nincs bennük tartalom. Nem volt elég erőfeszítés figyelni a színészi játékra, a cselekményre, még valami piszkálta folyton a szemünket és megzavart: a díszlet körüli sok körülményeskedés, míg valahogy beállították egy jelenethez. Színészek, díszletmunkások jöttek, mentek, akasztgatták a láncokat, mindez megtörte az előadást. És végül kérdés számomra a színpad eleji csónak is. Amellett, hogy nem igazán értem a jelentőségét, úgy érzem, nem volt eléggé kihasználva.

Mert valahol el kell kezdeni
Van mikor a diák annyira űzi a sajátját, hogy nem jut el a máséra. Tudta, hogy még megteheti. Hamarosan. És akkor majd elmélkedik. A máséról.
Arra gondoltam, hogy lesznek olyan hetek, amikor nem látunk új előadást(pardonne moi). Ezért próbálkozom két téma rovatolásával. Ha nem tetszik csak töröljetek (hogy rendesen kihasználjuk a virtualitás legkézenfekvőbb adottságait :).
Írhatnánk például színházi szaksajtósok írásairól, és egyéb kedves kerülendő vagy eltanulandó szokásairól: Így írtok ti, Például nekünk
Meg készíthetnénk rövid interjúkat, természetesen színházról (izgalmas, és gyakorlatot igénylő műfaj): Mert mindig van miről, Beszélgetések
És mível rengeteg okos gondolattal látnak el bennünket- ők-, akik gondolkodnak, írhatnánk minden napra egy mottót: Ez sem nekem jutott eszembe, Mottófal
Elkezdtem.
ps:

Drámapályázat

A Magyar Rádió nyílt dráma-pályázatot hirdet. A pályázat nyílt és jeligés, azon bárki nevezhet, magyar nyelven írott, új irodalmi művel. Pályázni bármely műfajban (pl. tragédia, szomorújáték, komédia, bohózat) lehet. A pályaműveket neves művészekből és szakemberekből álló zsűri bírálja el. A zsűri tagjai: Bereményi Géza, Gothár Péter, Marton László, Molnár Piroska, Radnóti Zsuzsa, Vidnyánszky Attila, és Solténszky Tibor. Döntését a zsűri a tervek szerint 2010. március 27-én, a színházi világnapon hirdeti ki.

Pályázati kiírás
A Magyar Rádió zrt. dráma-pályázatot hirdet.
A pályázat nyílt, azon bárki, magyar nyelven írott új irodalmi művel nevezhet. Más nyílt vagy meghívásos pályázatra, esetleg felkérésre született drámával jelen pályázaton indulni nem lehet. Pályázni bármely műfajban (pl. tragédia, szomorújáték, komédia, bohózat) lehet.
A pályázat meghirdetője olyan szövegkönyveket vár, melyek magas irodalmi színvonalon ragadják meg korunk problémáit, hangulatait, életérzését, és amelyek rádiójáték céljára illetve színpadi feldolgozásra is alkalmasak.
A pályázat jeligés. A pályamunkákat a Magyar Rádió zrt. Művészeti Produkciós Szerkesztőségére kell postai úton eljuttatni (1088 Budapest, Bródy Sándor u. 5.-7.), zárt borítékban, azon feladó helyett a jeligét feltüntetve.
A formailag érvényes pályázatnak tartalmaznia kell:
- a szövegkönyvet két példányban kinyomtatva
- a szövegkönyvet elektronikus hordozón (CD)
- változatlan tartalommal kitöltött és aláírt Nyilatkozatot, amely a jeligével azonosítja a szerző személyét, egy eredeti példányban, a jeligével megjelölt külön zárt borítékban.
A nyertesekkel a pályázat kiírója az eredményhirdetést követően felhasználási szerződést köt a felhasználás terjedelméről, mely egyebek közt kiterjed a rádiójáték rögzítésére és korlátlan számú sugárzására, továbbá a mű színpadra állítás céljából, színházaknak történő átadására, avval, hogy a pályadíj kiváltja a színműért járó megírási díjat. Színházban történő felhasználás esetén a felhasználó színház és a szerző az ismételt felhasználásért járó díjazásról (royalty) külön megállapodást köt. A felhasználási jogok pontos terjedelmét a pályázati kiírás részét képező nyilatkozat tartalmazza.
A pályadíjak:
1. helyezett: 2.000.000.- Forint
2. helyezett: 1.500.000.- Forint
3. helyezett: 1.000.000.- Forint
A pályaművek beérkezési határideje: 2010. február 15. (postabélyegző)
A pályaműveket a Magyar Rádió zrt. dramaturgjaiból, rendezőiből, valamint neves művészekből és szakemberekből álló zsűri bírálja el. A zsűri döntése végleges, azt jogi úton érvényteleníteni nem lehet.
A pályázat kiírója fenntartja magának a jogot, hogy a pályázatot eredménytelennek nyilvánítsa, valamely díjat ne adja ki, továbbá valamely helyezést és annak díját megossza.
Döntését a zsűri a tervek szerint 2010. március 27.-én, a Színházi Világnapon hirdeti ki.
További részletek a Magyar Rádió honlapján:
http://radio.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=369&Itemid=34