Full

Hétfőn a nyitó előadás: Figaro házassága, Zakariás Zalán rendezésében. A gyergyóiak Figárojához hasonlítva, ez sokkal összetettebb, színesebb, gazdagabb. Az előbbi is tetszett, emlékszem, jól szórakoztam, akkor nem is tűnt fel az egyszerűség, amit most is valószínű csak a szentgyörgyiek miatt érzek. Mindenre kiterjedt a rendező figyelme, egyetlen tárgy sem maradt úgy a földön, vagy kijelentés a levegőben, hogy abba ne „kötött volna bele”, ne lett volna belőle poén. Persze ez egyfelől belecsúszhat a ’jóból is megárt a sok’ hibába, másfelől viszont jólesik, hogy ennyire pontosan ki van találva minden. Tetszett a stíluskeveredés is, hogy opera ének, diszkó fények, modern majd barokk jelmezek, és képek egyforma természetességgel és erővel vannak jelen. Utolsó jelenetben például parokás urak és hölgyek bujkálnak a sötétben, egyik részük gázlámpával, míg másikuk mai ellemlámpával keresi ellenségét. Az ezt megelőző esküvői jelenetet pedig egy barokk festményekről ismert trombitás angyalfiú nyitja, miközben a teret diszkó fények színezik. A dramaturg (Nagy B. Sándor) munkáját pontoznám még, az át-, és beleírt szövegek nagyon feldobták az előadást.

Kedden bejutottam a Zabhegyezőre. Talán Kolcsár József mentségére van, hogy nem olvastam a regényt, az előadás mégsem tetszett. Az első pár percben nagyon izgultam, végre megtudom miről szól a híres Zabhegyező, aztán egyre jobban eluntam magam. Nem gondolom, hogy valami köze lett volna ahhoz, hogy oldalt ültem, és nem szemben a színésszel. Elsősorban a szöveg miatt ment el a figyelmem. Nem tudott megfogni, nem volt érdekes, nem érdekelt, amit mesélt. Aztán helyenként a túljátszások zökkentettek ki. Túl sok, kicsit vissza lehetne venni az idétlenkedésből – látom, hogy fura ember a homeless, de a megjátszott beteges nevetés, meg a túlzó gesztusok akkor is zavaróak egy idő után. Ugyanez vonatkozik a szemetesláda hangos csapkodására is. Kicsit finomabban kéne kapkodni. Azért is sajnáltam a dolgot, mert Kolcsár József előző este Bazilio szerepében meglepően jót alakított. Most csak halványan láttam viszont ugyanazt a jó mozgást, szerepjátszást.

Szerdán másodszor néztem meg Yvonne, a burgundi hercegnőt, és akaratlanul is összehasonlítottam a két évvel ezelőtt látott kisvárdai előadással. Akkor stúdió körülmények közt néztük a frissen rendezett, most nagyteremből a felújított előadást. Hát lelassult, meg kicsit szétment, nem volt olyan feszes, és feszült, mint akkor, de ha részleteire, színészekre bontva figyeljük, még mindig szép, pontos, és tud élményt nyújtani.

Csütörtökön nem gyurakodtam be mégegyszer a Zabhegyezőre, hanem felrohantam Kolozsvárra, és megnéztem az Ördögöket. Nehogy már megszakadjon a lánc. A kolozsvári előadások mindig megérintenek, de attól még lehetnek kifogásaim. Ez esetben például az, hogy nem értettem mi történik. Persze megint az én hibám, hogy nem olvastam a regényt, de ezzel a rendezőnek számolni kéne, ugyanis nemcsak én, hanem körülöttem még sokan nem értették, hogy ki kicsoda, ki kinek kicsodája. Még olvasva is nehéz megjegyezni és beazonosítani Dosztojevszkij ilyen-olyan –ics meg –ina orosz neveit. Csak az előadás végére állt össze valamennyire a kép. Nem mindig tudom értékelni, de sikerélmény volt felfedezni Albu István Fizikusokból már ismert stílusát. A túl sok jó ötletet, a hatásvadászat enyhe szagát, az átlátszó és egyben tükörként működő üvegfalakat, a zene hatásával való visszaélést. Bizonyos fokig hatott is, nem mondom, még ha nem is értettük teljesen a történetet, csak ha az ember érzi, hogy NAGYON meg akarják érinteni, akkor még azért sem! De pár sorban nem lehet ezt kielemezni, sajnos, és annál kevésbé is fognék neki ilyesminek, mivel nem olvastam a regényt, ezért a jeleket sem értettem teljesen. Nagyon rossz érzés ülni a székben, nézni egy szép képet, jelenetet, de nem érteni, hogy mi miért van.

Pénteken hazajövök, és megnézem a Karnebált, amit Alexandru Dabija rendezett. Jól szórakozok, sokat nevetek, nagyon tetszik a szöveg, az ötlet, hogy a román Caragiale szöveget és poénokat nem egyszerűen magyarra, hanem egyenesen székelyre írják át. Egyetértek abban, hogy jó komédiát nagyon nehéz csinálni, ezek most mégis megcsinálták. Vegytiszta komédia. Persze kényeskedhetnénk is, hogy hol ebben a művészet, de úgy megrendezni és eljátszani, hogy mindenki nevessen, tényleg művészet. Csak kár, hogy annyira hangos, néha túlhisztériázott, túlkiabált volt...

Szombatot kihagyom, vasárnap: Mizantróp. Ezt is láttam már egyszer, ezért nagyon meglepdődtem és sajnáltam, mikor a szünet helyett hirtelen vége lett. Mondanám, hogy jobb volt úgy, hogy szívesebben néztem volna még, és vártam a jelenetet, mikor Alceste (Pálffy Tibor) és Célimene (Kicsid Gizella) a földön fekszenek, de nem mondom, mert nem vagyok biztos benne. Nem tudom, hogy csak azért volt hiányérzetem, mert láttam az előző változatot, vagy amúgyis ott maradt volna bennem az érzés, hogy valami nincs megoldva.

Végül újra hétfő, és végül A csoda. Kiváncsi voltam, milyen lesz stúdió teremben az előadás, hiszen tavaly Kisvárdán nagyteremben láttam. Akkor is tetszett, de a tér sokat számít. A mostani Csoda sokkal pörgőbb volt, feszesebb, a poénok egymás után úgy csattantak el, hogy a következő mondat nem is volt hallható a közönség kacagásától. Jó pontnak tartom még, hogy a népi és modern elemek úgy voltak egymás mellett, hogy egyik nem gyengítette, vagy zavarta a másikat, inkább kiegészítette. Gondolok itt a fekete ruhás ismeretlen nőre, az idegen nyelvű szövegek beépítésére. De bár Pál Ferenczi Gyöngyi szerepe árnyalta némileg a darabot, a figura mégsem volt mindig teljesen érthető számomra. Viszont Váta Loránd Ördögökben alakított okos, ravasz, félelmetes Nyikolája után most egy idétlen, buta, falusi Mátét láthattam, jó volt két különböző szerep egyformán hiteles, és eredeti alakítását nézni, már a szeme is elárulta a két szereplőt, de ugyanazt a színészt, másként mosolygott Nyikoláj és másként Máté. Egész testtartásuk más-más személyiséget sugárzott.

Kicsit kisvárda feelinge volt az elmúlt hétnek, minden nap a színházba menésről szólt. Tényleg ünnep.

Félre az elvárásokkal!!!

Végre én is elértem Bocsárdi László Mit csinál a kongresszus című előadására! Borzasztóan kíváncsi voltam rá! Érthető is, hisz heteken át foglalkoztunk műhely órán a szöveggel: apró darabokra cincáltuk, és addig vizsgáltuk, míg minden viszony világossá vált a szereplők között. Aztán a sok visszhang, ami az előadást kísérte: „túl nagy elvárások”; „nincs közönség”; „a nézők nem szeretik” stb.- tovább csigázták érdeklődésemet.

Igen, csalódtam. Méghozzá kellemesen! És ez még inkább megerősít abban, hogy felfüggesztett elvárásokkal, előítéletek nélkül üljek be egy előadásra. Ahogy olvasás közben is az lenne ideális, ha félretennénk minden háttér információt, és lehámoznánk minden rárakódott értelmezést arról, amit éppen olvasunk, úgy előadásokat is önmagukban kellene néznünk. Tudom, mindig vannak elvárások és előítéletek. Sajnos. És van ez az ocsmány sztárkultusz. Sajnos! Ha egy rendezőnek, vagy színésznek sikerül kiverekednie magának egy nevet, attól kezdve A név A garancia az előadások, sikerére. Többé-kevésbé igaz, hogy aki kezdetben jól bizonyít, annak a továbbiakban megelőlegezzük bizalmunkat. Csak ne feledjük, hogy a rendező is ember, ennélfogva tévedhet, nem lehet mindig ugyanolyan teljesítménye, és nem lehet mindig ötletek teljében. Szóval, félre az elvárásokkal! Különben csalódunk. De miért? Mit vártunk Bocsárditól? Csillaghullást, meteoresőt, tüzijátékot? Megijeszt minket az egyszerűség, ahogyan ő színpadra állította ezt a darabot? A majdnem üres tér? Az egy szál ki-be csukható, abszolút nem látványos, de rendkívül praktikus díszletelem? Megijeszt, mennyire előtérbe kerül ettől a színészek játéka? Mégis mit vártunk? Ripacskodást? Zsúfolt színpadot? Szükségszerűtlen meztelenkedést? Ilyet láttunk eleget. Akkor most miért baj, hogy valami olyat kaptunk, amin egy picit gondolkodni kell? Netán elolvasni a darabot színházba menés előtt...? Nem értem.

A színészek le vannak törve. Mivel nincs közönség, azt hiszik, nem is olyan jó az előadás. Nem csodálom, hogy így gondolkoznak. Az a kevés néző, aki betéved a Mit csinál a kongresszusra, még a legkézenfekvőbb poénokat is alig veszi. Egész előadás alatt csak félig kiengedett nevetést mertem megengedni magamnak, nehogy hülyének nézzenek, amiért én viccesnek találok dolgokat, amiket más nem. De ezt egyáltalán nem találom normálisnak.

Például Gáspárik Attila megjelenése a reszkető lábú katonákkal több volt, mint vicces. Nem lehetett nem nevetni rajta. A vásárhelyi közönség mégis tudott mélységesen hallgatni. Tudom, hogy ez egy groteszk jelenet, hisz a rendőrkapitány Hitlert juttatja eszembe, a gázmaszkos katonák jelenléte pedig egyértelmű utalás a zsidók elpusztítására. De a borzasztó tartalmat, Schminke ártatlan kivégzését, igencsak vicces formába burkolják. A berezelt katonák, valóságos idióták csődülete, akik parancsra imádkoznak, aztán reszkető térddel gyilkolnak. Mennyire groteszk, amikor a rendőrkapitány tüzet kiált, sercen a gyufa, ő cigarettára gyújt, és mi ebből értjük, hogy a háttérben megtörtént a szimbolikus kivégzés. Groteszk, mert egyszerre vicces és félelmetes. A rendőrkapitány figurája is ilyen. Bár szigorú, határozott, és parancsolgató alaknak tűnik, kiderül, hogy kedveli a pletykát, no meg a szép lányokat a Klups „kávéház” félhomályos szeparéiban. Lám-lám, még dupla kávét is rendel… A figyelmes néző pedig már kikövetkeztethette, hogy aki a Klupsban duplát rendel, az rossz ember. Ez jól érezhető a pincér (Korpos András) meglepődésén, valahányszor valaki szimplát kér, illetve látni lehet azokból a bizalmas pillantásokból, amelyeket Alfréddal vált.

Alfréd (Bokor Barna) is dupla kávés, betörő képű, szűk nadrágos, hózentrágeres, duzzadó izomzatú óriási gazember. Valaha színész volt, jelenleg illegális leánykereskedelmet folytat, és nem szégyell egy lecsúszott kurva, Luise Gift, kenyerén élni.

Lujzácska (B. Fülöp Erzsébet), szegény, nem egy hétszépség. Öltözete a legkülönfélébb stílusú ruhadarabokból áll: kopott cipő, mintás harisnya, piros, szakadozott szélű ruha, fehér szőrme és fekete táska. A színésznő olyan ocsmánynak, elvetemültnek és szerencsétlennek játssza szereplőjét, ahogyan azt a szöveg alapján képzelni lehet. Megalázza magát, a porban csúszik Alfréd pénze után, időnként csúnya, hisztériás rohamokban tör ki. Igaz, hogy elvetemült a szereplő, de az az érzésem, hogy a színésznő időnként túljátssza a figurát. Pedig két gyönyörű pillanata lehetetne. Az egyik, amikor imádkozik. Luise Gift szitkolózva társalog Istennel. Értem én, hogy egy lecsúszott kurvának már semmi reménye sincs, hogy csupa keserűség, hogy Istenben sem hisz, de ha már eszébe jut, hogy imádkozzon, legalább a kétségbeesett próbálkozást látnám. Olyan szép, olyan őszinte pillanat lehetett volna… A másik lehetőség pedig annak a versnek a felolvasásában lett volna, melyben Luise jobbik énjét keresi. Örültem volna, ha úgy olvassa fel, mint aki tényleg elhiszi magáról, hogy valaha volt egy jobbik énje, és azt még most is keresi, bár már túl mélyre süllyedt bűneiben ahhoz, hogy megtalálja. De a színésznő nem így adja elő, és mivel nem mutat egyetlen őszinte pillanatot sem a figurából, megrögzött bűnösnek tűnteti fel, olyannak, aki soha életében nem volt jó, és már soha nem is lehet az. Holott szöveg szerint a figura nem ilyen, és ezt az a két őszinte pillanat mutathatta volna meg, amit a színésznő nem játszott el.

Sebestyén Aba Ferdinándját ütődöttebbnek képzeltem. De ő egészen újszerű értelmezésben jelenítette meg a figurát. Az elegáns kabát, vasalt élű nadrág, fényes cipő és a sétapálca úri külsőt kölcsönöztek neki, ő pedig ilyennek is játszotta szereplőjét. Méltóságteljes járása, finom beszéde, kedvessége a kurvához, aztán a kisasszonyhoz elegánssá tették. Véleményem szerint ez az elegancia nem áll szemben azzal, hogy a figura kissé idióta. Hisz aki valamelyest jólöltözött ebben a darabban, azt hülyének nézik, mégpedig azért, mert idegen. Az idiótaság tehát az idegenségből adódik, és leginkább abból ismerhető fel, ha valaki szimplát kér.

A kisasszony (Gecse Ramóna) is jólöltözött: csinos kis szoknya, fényes, magas sarkú cipő van rajta, ő is új a városban, választékosan beszél, és szimpla kávét iszik. Figurája hasonlít a Ferdinándéhoz: benne is van elegancia és méltóság, hiába adja prostitúcióra a testét. Félénk, kissé szégyenlős lányt játszik. Szégyene abból adódik, hogy kényszerből került a pályára. Amikor pedig Ferdinánd újra el akarja venni feleségül, ordítva fejezi ki visszautasítását, hisz aki egyszer erre a sorsra jutott, azon már nem lehet segíteni.

A kisasszony ezzel a tettével igazolja Schminke eszméjét, miszerint a prostitúció gazdasági nyomorból táplálkozik. Schminke (László Csaba) meghal ezért az eszméért, halála pedig értelmetlen volna, ha a kisasszony az előadás végén nem a prostitúció mellett döntene. Hisz az eszme nem csak abból áll, hogy a prostitúciót a gazdasági nyomor táplálja, hanem abból is, hogy aki már rátévedt erre az útra, az szükségszerűen úgy végzi, mint Luise Gift. Schminke és a kongresszus valójában egy oldalon állnak, hisz mindannyian csak elvből szeretnék leküzdeni a leánykereskedelmet, gyakorlatban viszont nem. Ezt magyarázza, hogy Schminke az előadás végén felmászik a pódiumra, leül a bankett asztalhoz a kongresszus tagjai mellé, és onnan fejezi ki tiltakozását, hogy a kisasszony nem menjen újra férjhez Ferdinándhoz. Nagyon jó a jelmeze: szűk, szürke kosztüm, murokszárú öltönynadrág, kalap, aktatáska, nadrág alól kivillanó zokni. A piros zokni mindent megér! Nagyon vicces, és nagyon erős jel. Lehet, hogy csak a figurát kívánja minősíteni, és ezenkívül semmit nem jelent, de nézőként nem tudok eltekinteni egy ilyen erős jeltől. A piros szín a veszélyt, a szerencsétlenséget jelzi előre, ami be is következik: Schminke átáll a kongresszus oldalára, a kisasszony pedig eladja magát.

A darabtól eltérően itt nem egy csoport férfi képviseli a kongresszust, hanem három idős „hölgy”. Jónak tartom az ötletet, hisz így nagyobb súlyt kap a történet: a leánykereskedelmet nem férfiak, hanem nők gerjesztik. Méghozzá kétes előéletű nők. Hogy ez valóban így van, azt a főtitkár (Biluska Annamária) két mozdulattal tudtunkra adja: végigsimít testén, majd erotikus pózban Schminke fölé hajol, miközben azt hangoztatja, hogy a prostitúció mélyen gyökerezik az emberekben. Bár az ötlet jó, mégis a kongresszus jeleneténél ül le az előadás. A kisasszony kikérdezése túlságosan lassan történik, a kérdéseknek nincs súlyuk, nincsenek elég játékosan mondva, a replikák nem elég pörgősek, és a magas emelvény ellenére jól látszik, hogy egyes színésznők szégyenérzet nélkül olvassák a szöveget.

A közönség képviselője (Ördög Miklós Levente) lehetett volna dühösebb, mondhatta volna kicsit erősebb kikérem-magamnak hangnemben, hogy ő márpedig jól végződő bohózatot akar. Az viszont nagyon szép volt, amint Ferdinándot és a kisasszonyt úgy boronálta össze, mint két babát. De mivel ez az idilli házasság úgysem jöhetett volna létre, okvetlenül meg kellett jelennie Luise Giftnek méghozzá hófehér ruhában, részegen, italt okádva, valamint a bohócnak öltöztetett, zászlókat lengető statisztáknak, hogy groteszkké tegyék a jelenetet. Végződhet a történet boldog házassággal, ha a nézők úgy akarják, de a gazdasági nyomorból táplálkozó prostitúció úgyis újabb áldozatokat fog követelni magának, akik Luise Gifthez hasonlóan fogják végezni. A prostitúció pedig továbbra is megoldatlan problémaként marad majd a levegőben.