Hiányérzet a cédrus árnyékában

Furcsán érdekes, látványban gazdag előadást láthattunk 2010 április 20-án a Nemzeti színpadán. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház hozta el a Napút a cédrus árnyékában című előadást. Már a műsorfüzet tervezője, szerkesztője beharangozta, hogy nem hagyományos előadást fogunk látni. Sőt arra is felhívta figyelmünket, hogy a titkot nem adják olcsón. Tényleg nem adták olcsón. Sőt az előadás megnyitásához, értelmezéséhez a kulcsot most sem találtam meg. Kíváncsian ültem be az előadásra. Túl az ötvenen joggal voltam kíváncsi arra, milyen hatással lesz rám egy nem hagyományos, sőt, mondhatni szokatlan előadási forma.

Az előadás tele van szimbólumokkal. Próbáltam megfejteni őket, be kell vallanom, kevés sikerrel. Ezért a látottakat-hallottakat két csoportba soroltam: amit megértettem plusszal, amit nem, azt minusszal jelöltem.

A minusszal jelölt részek:

Már a terem bejáratánál éktelen lárma fogadott. A széksorok közé két színész furakodott be. Egyik újságpapírba csomagolt tökmagot kínált egy lejes ellenértékért, és volt, aki vett is belőle. Lehet, hogy a meggyőző érv az volt, hogy nyugodtan lehet ropogtatni előadás közben is. A cigánylánynak öltözött színésznőnek azonban nem volt olyan sikere, senki nem akarta a tenyerét megmutatni, nem igazán győződtek meg a tenyérjóslás hitelességéről. Az eleinte felkínált, újságpapírba csomagolt tökmag-mennyiség ezerszeresét láttuk viszont a darab végén, amikor „tökmageső” hullt a színpadra.

A színpadon színész-író tétova mozdulatokkal tett-vett. Amikor megkezdődött az előadás és „felállították” az asztalt, arra gondoltam, hogy egy étkezési rituálét fogunk látni, de a szájhoz emelt poharak inkább valamiféle kocsmai szokásokra engedtek következtetni.

Egy esküvői-jelenetet táncoltak el a szereplők. Eleinte egy zsidó szertartásra gondoltam. De hamar el is hessegettem ezt a feltételezést, amikor csuklyát húztak a menyasszony és a vőlegény fejére.

A plusszal jelölt részek:

A Bulgakov regény őrületéből menekülő hős eldönti, hogy megírja a saját regényét, szereplőket, történeteket talál ki. Megelevenednek a szereplők, akik néha túlnövik és elnyomják alkotójukat.

A cédrusfa, mint szimbólum volt a legtisztább, legérthetőbb. Megépítése volt egy kicsit körülményes, de a feljebb-lejjebb beszólások humort is adtak a kemény fizikai munkának. A már cédrusfa gerendákat kopácsoló színészek a természeti népek hangjelzését utánozták. Közelebbről nézve, engem, az úgynevezett toaca-ra emlékeztetett, ami böjt idején templomba hívja az ortodox híveket.

Külön megdicsértem magam, amikor a Godot-ra várva replikát hallottam: „fehér répa, nem, én csak a sárga répát szeretem”…. Vagy amikor Vörösmarty Éj monológját véltem felfedezni a szövegben.

A nagy kifeszített vászon háta mögött árnyképek jelentek meg. A két világ közti elválasztódás abban állt, hogy az előtérben levő színész mozgása fordítottja volt a projektor háta mögötti színész mozgásának. A két világot az kötötte össze, hogy az előtérben lévő színész tűzet adott, vagy bort töltött a „hátsó” világban lévő kollega poharába. Mindez jelentéshordozó: árnyvilág – valóság összekötése és egyben szétválasztása.

A szerző kétszer próbálja megsemmisíteni, lelőni szereplőit, de azok felállnak és újra életre kelnek. Ekkor eldönti, nem kísérletezik tovább, figuráit útjukra engedi, egy újabb színpadi részlet fele. Ebből azt következtettem, hogy nincs igazán megelégedve művével.

A végén kigöngyölített Napút szivacsos talaján elindul a már jócskán megöregedett színésznő. És halad a cél, a Nap fele. Időnként meg-megáll tétován, néz vissza, hátha visszahívja az író, és újra életre kelti.

Amikor belefáradtam a szimbólumok megfejtésébe, akkor átadtam magam a látványnak, és még élveztem is a jól kigondolt, és begyakorolt koreográfiát. Közben a hátam mögött két néni szörnyülködése is emelte az est hangulatát, amikor a színpadon elhangzik a büdös p… Az egyik néni hangosan a másikhoz: „Na hallod, hogy mit mondanak.”

Az előadás rendező-koreográfusa: Döbrei Dénes m.v., látványtervező Rodolphe Bourotte, m.v., dramaturg: Dér Daphinsz m.v., animáció: Vetési-Szabados Kenéz m.v.

Játsszák : Boros Mária, Máthé Annamária, Vajda Gyöngyvér, Gazdag Erzsébet, Kolozsi Borsos Gábor, Kőműves Csongor és Szabó Eduard, hazaiak.

Gyár + színház = ?

Múlt hétvégén a kolozsvári Ecsetgyárban a Váróterem Projekt ( http://varoteremprojekt.wordpress.com/ ) első bemutatóját néztem: Karl Wittlinger: Ismered a Tejutat?. Az előadás valójában már adaptáció, nem is könnyű megérteni. Párhuzamos történetek váltják egymást, és a nézőnek (legalábbis nekem) nem mindig sikerül a színésszel együtt átlépni egyik síkról a másikra – mert a színész ugye, tudja az összefüggéseket, a külső szem viszont a láttottakból kell következtessen. De nem baj, hogy nem minden világos, hogy vannak homályos részletek, ez is az előadás része, jót tesz a hangulatnak. Orvos és páciense öngyilkosak lettek, mikor begyúródunk az előadásra, már ott fekszenek a fekete zsákokban. Az előadás tere, a hullaház aztán a halottak „képzeletében” zajló múltbeli események színpadává válik: kettejük kapcsolatára, múltjára, személyükre falra vetített videó-részletek utalnak, illetve ők maguk megelevenedve jelenítenek meg egy harmadik történet szálat. Nem mellékes, hogy a helyszín alternatív tér, egy gyár terme. Ők (az alkotók) azt mondják, valami mást akarnak, mint, ami kőszínház. Nyitottabb, rugalmasabb formában dolgozni – és ez vonatkozik a helyszínre is, én azt mondom. Ezenkívül a gyár hűvössége, szürkesége, merevsége, elhagyatottsága is (akár) most hozzájárul az előadás hangulatához, témájához.

Közvetlen környezetünkben, de még Erdély szinten sem mindennapi és sűrűn gyakorolt dolog színház helyett egy lepukkant gyárban előadást rendezni. Akik mégis ilyesmire vetemednek, vagy azért teszik, mert a gyár épülete (méretei, beosztása) jobban megfelel elképzeléseiknek, mint a színházé, vagy, mert a gyár önmagában hozzátartozik a rendezői koncepcióhoz. Mindegy mi van mögötte, a színházba járók többsége nem lenne hajlandó színháza kényelmét, hagyományát, satöbbijét feláladozni egy gyár-színházi előadásért. De igazából engem most nem is a rugalmatlanság érdekel, hanem például az, hogy mitől más a gyárban, mint a színházban? Több, jobb, vagy csak más? Ez elsősorban az előadás stílusától, színvonalától függ, de azon túlmenően... az épületen kívül milyen más határ választja el egymástól az itt és ott játszott előadásokat? A gyárban van egy nem mindennapi hangulat, amihez képest a kőszínház már hétköznapi élménynek számít, és létrejön egy új közönség/közösség is. De a gyárban színházban érezzük-e magunkat? Ha igen, miért? Ha nem, baj-e az? Egyelőre ezek a kérdések jutottak eszembe életem első két gyár-színházi előadása után.

Végezetül pedig: ne hagyjátok a kőszínházat, s a nemzetit... de azért az Ecsetgyárba is menjetek el!

Ki(be)szerelmesedtem

Ha a színház egyszer rátalál az emberre, nem ereszti többé. Olyan, mint egy ravasz, fondorlatos szerető: akkor csábít, amikor beavatatlan vagy, akkor fészkeli be magát az elmédbe, amikor a hivatásodról gondolkodsz, elveszi az eszed, és addig gyötör, míg mámorodban és elvakultságodban el nem követed azt a hülyeséget, hogy a színire jössz.

Jönnek a mézes évek- gondolnád. Így gondoltam én is. Úsztam a boldogsában. Minden tetszett: minden ember, minden előadás, minden könyv, minden feladat. Nem bántam, ha éjjel fönn kellett ülnöm tanulni, örömmel maradtam otthon szombaton este a könyveimmel, amikor más bulizni ment, és ha valamibe belemerültem, az sem érdekelt, ha körülöttem leamortizálják a bentlakást. Úgy élveztem minden pillanatot, hogy elfelejtettem: a méz nem csak édes, hanem ragad is.

Hát igen, alaposan beleragadtam. Izmaim megmerevedtek, mozdulataim lefagytak, és bent rekedtek az energiák. Minden munkám fél gőzzel, vagy sehogyan sem sikerült. Csalódtam mindabban, ami korábban örömet okozott. Elgyötört a sikertelenség és önbizalmatlanság. Nyugalomra kezdtem vágyni. Normális emberi életre kezdtem vágyni: reggel legyen idő reggelizni, délben ebédelni, este fürödni, éjjel aludni. Hétvégén legyen idő szórakozni, legyen idő sportolni, legyen idő táncolni. Legyen idő egy filmet megnézni, egy könyvet elolvasni. Legyen idő szerelmesnek lenni!!! Amikor az emberből kifakad ez a düh a színház iránt, akkor felteszi magának a kérdést: biztos, hogy ezzel akar foglalkozni? Ér annyit a színház, hogy rátegyem az életem? Hogyan fogok belőle megélni? Élni, egyáltalán? Együtt élni valakivel?

A minap ültem a parkban, olvastam. Közben három gyereket figyeltem, amint játszanak. Először rögzítették a játékszabályokat, aztán belevetették magukat a játékba. Teljes beleéléssel, halálosan komolyan tették. Ha valaki csalt, vagy egy játékszabályról kiderült, hogy nem működik, mindent leállítottak. Tisztázták a dolgot, rögzítették az új szabályt, akinek kellett, kisírta magát, utána minden ment tovább. Ahogy néztem őket, arra gondoltam: ez igen, színház! Milyen végtelenül egyszerű: még egy gyereknek is van hozzá tehetsége. De tulajdonképpen nem is a tehetség a lényeg, hanem a játék és a játék öröme. Szeretünk játszani, játékokat kitalálni, vagy egyszerűen nézni és gyönyörködni benne, ahogy én tettem a parkban. Úgy nézni, mintha nem írnék róla- a színház ilyenkor a legélvezetesebb. Én írni is csak így tudok róla.

Full

Hétfőn a nyitó előadás: Figaro házassága, Zakariás Zalán rendezésében. A gyergyóiak Figárojához hasonlítva, ez sokkal összetettebb, színesebb, gazdagabb. Az előbbi is tetszett, emlékszem, jól szórakoztam, akkor nem is tűnt fel az egyszerűség, amit most is valószínű csak a szentgyörgyiek miatt érzek. Mindenre kiterjedt a rendező figyelme, egyetlen tárgy sem maradt úgy a földön, vagy kijelentés a levegőben, hogy abba ne „kötött volna bele”, ne lett volna belőle poén. Persze ez egyfelől belecsúszhat a ’jóból is megárt a sok’ hibába, másfelől viszont jólesik, hogy ennyire pontosan ki van találva minden. Tetszett a stíluskeveredés is, hogy opera ének, diszkó fények, modern majd barokk jelmezek, és képek egyforma természetességgel és erővel vannak jelen. Utolsó jelenetben például parokás urak és hölgyek bujkálnak a sötétben, egyik részük gázlámpával, míg másikuk mai ellemlámpával keresi ellenségét. Az ezt megelőző esküvői jelenetet pedig egy barokk festményekről ismert trombitás angyalfiú nyitja, miközben a teret diszkó fények színezik. A dramaturg (Nagy B. Sándor) munkáját pontoznám még, az át-, és beleírt szövegek nagyon feldobták az előadást.

Kedden bejutottam a Zabhegyezőre. Talán Kolcsár József mentségére van, hogy nem olvastam a regényt, az előadás mégsem tetszett. Az első pár percben nagyon izgultam, végre megtudom miről szól a híres Zabhegyező, aztán egyre jobban eluntam magam. Nem gondolom, hogy valami köze lett volna ahhoz, hogy oldalt ültem, és nem szemben a színésszel. Elsősorban a szöveg miatt ment el a figyelmem. Nem tudott megfogni, nem volt érdekes, nem érdekelt, amit mesélt. Aztán helyenként a túljátszások zökkentettek ki. Túl sok, kicsit vissza lehetne venni az idétlenkedésből – látom, hogy fura ember a homeless, de a megjátszott beteges nevetés, meg a túlzó gesztusok akkor is zavaróak egy idő után. Ugyanez vonatkozik a szemetesláda hangos csapkodására is. Kicsit finomabban kéne kapkodni. Azért is sajnáltam a dolgot, mert Kolcsár József előző este Bazilio szerepében meglepően jót alakított. Most csak halványan láttam viszont ugyanazt a jó mozgást, szerepjátszást.

Szerdán másodszor néztem meg Yvonne, a burgundi hercegnőt, és akaratlanul is összehasonlítottam a két évvel ezelőtt látott kisvárdai előadással. Akkor stúdió körülmények közt néztük a frissen rendezett, most nagyteremből a felújított előadást. Hát lelassult, meg kicsit szétment, nem volt olyan feszes, és feszült, mint akkor, de ha részleteire, színészekre bontva figyeljük, még mindig szép, pontos, és tud élményt nyújtani.

Csütörtökön nem gyurakodtam be mégegyszer a Zabhegyezőre, hanem felrohantam Kolozsvárra, és megnéztem az Ördögöket. Nehogy már megszakadjon a lánc. A kolozsvári előadások mindig megérintenek, de attól még lehetnek kifogásaim. Ez esetben például az, hogy nem értettem mi történik. Persze megint az én hibám, hogy nem olvastam a regényt, de ezzel a rendezőnek számolni kéne, ugyanis nemcsak én, hanem körülöttem még sokan nem értették, hogy ki kicsoda, ki kinek kicsodája. Még olvasva is nehéz megjegyezni és beazonosítani Dosztojevszkij ilyen-olyan –ics meg –ina orosz neveit. Csak az előadás végére állt össze valamennyire a kép. Nem mindig tudom értékelni, de sikerélmény volt felfedezni Albu István Fizikusokból már ismert stílusát. A túl sok jó ötletet, a hatásvadászat enyhe szagát, az átlátszó és egyben tükörként működő üvegfalakat, a zene hatásával való visszaélést. Bizonyos fokig hatott is, nem mondom, még ha nem is értettük teljesen a történetet, csak ha az ember érzi, hogy NAGYON meg akarják érinteni, akkor még azért sem! De pár sorban nem lehet ezt kielemezni, sajnos, és annál kevésbé is fognék neki ilyesminek, mivel nem olvastam a regényt, ezért a jeleket sem értettem teljesen. Nagyon rossz érzés ülni a székben, nézni egy szép képet, jelenetet, de nem érteni, hogy mi miért van.

Pénteken hazajövök, és megnézem a Karnebált, amit Alexandru Dabija rendezett. Jól szórakozok, sokat nevetek, nagyon tetszik a szöveg, az ötlet, hogy a román Caragiale szöveget és poénokat nem egyszerűen magyarra, hanem egyenesen székelyre írják át. Egyetértek abban, hogy jó komédiát nagyon nehéz csinálni, ezek most mégis megcsinálták. Vegytiszta komédia. Persze kényeskedhetnénk is, hogy hol ebben a művészet, de úgy megrendezni és eljátszani, hogy mindenki nevessen, tényleg művészet. Csak kár, hogy annyira hangos, néha túlhisztériázott, túlkiabált volt...

Szombatot kihagyom, vasárnap: Mizantróp. Ezt is láttam már egyszer, ezért nagyon meglepdődtem és sajnáltam, mikor a szünet helyett hirtelen vége lett. Mondanám, hogy jobb volt úgy, hogy szívesebben néztem volna még, és vártam a jelenetet, mikor Alceste (Pálffy Tibor) és Célimene (Kicsid Gizella) a földön fekszenek, de nem mondom, mert nem vagyok biztos benne. Nem tudom, hogy csak azért volt hiányérzetem, mert láttam az előző változatot, vagy amúgyis ott maradt volna bennem az érzés, hogy valami nincs megoldva.

Végül újra hétfő, és végül A csoda. Kiváncsi voltam, milyen lesz stúdió teremben az előadás, hiszen tavaly Kisvárdán nagyteremben láttam. Akkor is tetszett, de a tér sokat számít. A mostani Csoda sokkal pörgőbb volt, feszesebb, a poénok egymás után úgy csattantak el, hogy a következő mondat nem is volt hallható a közönség kacagásától. Jó pontnak tartom még, hogy a népi és modern elemek úgy voltak egymás mellett, hogy egyik nem gyengítette, vagy zavarta a másikat, inkább kiegészítette. Gondolok itt a fekete ruhás ismeretlen nőre, az idegen nyelvű szövegek beépítésére. De bár Pál Ferenczi Gyöngyi szerepe árnyalta némileg a darabot, a figura mégsem volt mindig teljesen érthető számomra. Viszont Váta Loránd Ördögökben alakított okos, ravasz, félelmetes Nyikolája után most egy idétlen, buta, falusi Mátét láthattam, jó volt két különböző szerep egyformán hiteles, és eredeti alakítását nézni, már a szeme is elárulta a két szereplőt, de ugyanazt a színészt, másként mosolygott Nyikoláj és másként Máté. Egész testtartásuk más-más személyiséget sugárzott.

Kicsit kisvárda feelinge volt az elmúlt hétnek, minden nap a színházba menésről szólt. Tényleg ünnep.

Félre az elvárásokkal!!!

Végre én is elértem Bocsárdi László Mit csinál a kongresszus című előadására! Borzasztóan kíváncsi voltam rá! Érthető is, hisz heteken át foglalkoztunk műhely órán a szöveggel: apró darabokra cincáltuk, és addig vizsgáltuk, míg minden viszony világossá vált a szereplők között. Aztán a sok visszhang, ami az előadást kísérte: „túl nagy elvárások”; „nincs közönség”; „a nézők nem szeretik” stb.- tovább csigázták érdeklődésemet.

Igen, csalódtam. Méghozzá kellemesen! És ez még inkább megerősít abban, hogy felfüggesztett elvárásokkal, előítéletek nélkül üljek be egy előadásra. Ahogy olvasás közben is az lenne ideális, ha félretennénk minden háttér információt, és lehámoznánk minden rárakódott értelmezést arról, amit éppen olvasunk, úgy előadásokat is önmagukban kellene néznünk. Tudom, mindig vannak elvárások és előítéletek. Sajnos. És van ez az ocsmány sztárkultusz. Sajnos! Ha egy rendezőnek, vagy színésznek sikerül kiverekednie magának egy nevet, attól kezdve A név A garancia az előadások, sikerére. Többé-kevésbé igaz, hogy aki kezdetben jól bizonyít, annak a továbbiakban megelőlegezzük bizalmunkat. Csak ne feledjük, hogy a rendező is ember, ennélfogva tévedhet, nem lehet mindig ugyanolyan teljesítménye, és nem lehet mindig ötletek teljében. Szóval, félre az elvárásokkal! Különben csalódunk. De miért? Mit vártunk Bocsárditól? Csillaghullást, meteoresőt, tüzijátékot? Megijeszt minket az egyszerűség, ahogyan ő színpadra állította ezt a darabot? A majdnem üres tér? Az egy szál ki-be csukható, abszolút nem látványos, de rendkívül praktikus díszletelem? Megijeszt, mennyire előtérbe kerül ettől a színészek játéka? Mégis mit vártunk? Ripacskodást? Zsúfolt színpadot? Szükségszerűtlen meztelenkedést? Ilyet láttunk eleget. Akkor most miért baj, hogy valami olyat kaptunk, amin egy picit gondolkodni kell? Netán elolvasni a darabot színházba menés előtt...? Nem értem.

A színészek le vannak törve. Mivel nincs közönség, azt hiszik, nem is olyan jó az előadás. Nem csodálom, hogy így gondolkoznak. Az a kevés néző, aki betéved a Mit csinál a kongresszusra, még a legkézenfekvőbb poénokat is alig veszi. Egész előadás alatt csak félig kiengedett nevetést mertem megengedni magamnak, nehogy hülyének nézzenek, amiért én viccesnek találok dolgokat, amiket más nem. De ezt egyáltalán nem találom normálisnak.

Például Gáspárik Attila megjelenése a reszkető lábú katonákkal több volt, mint vicces. Nem lehetett nem nevetni rajta. A vásárhelyi közönség mégis tudott mélységesen hallgatni. Tudom, hogy ez egy groteszk jelenet, hisz a rendőrkapitány Hitlert juttatja eszembe, a gázmaszkos katonák jelenléte pedig egyértelmű utalás a zsidók elpusztítására. De a borzasztó tartalmat, Schminke ártatlan kivégzését, igencsak vicces formába burkolják. A berezelt katonák, valóságos idióták csődülete, akik parancsra imádkoznak, aztán reszkető térddel gyilkolnak. Mennyire groteszk, amikor a rendőrkapitány tüzet kiált, sercen a gyufa, ő cigarettára gyújt, és mi ebből értjük, hogy a háttérben megtörtént a szimbolikus kivégzés. Groteszk, mert egyszerre vicces és félelmetes. A rendőrkapitány figurája is ilyen. Bár szigorú, határozott, és parancsolgató alaknak tűnik, kiderül, hogy kedveli a pletykát, no meg a szép lányokat a Klups „kávéház” félhomályos szeparéiban. Lám-lám, még dupla kávét is rendel… A figyelmes néző pedig már kikövetkeztethette, hogy aki a Klupsban duplát rendel, az rossz ember. Ez jól érezhető a pincér (Korpos András) meglepődésén, valahányszor valaki szimplát kér, illetve látni lehet azokból a bizalmas pillantásokból, amelyeket Alfréddal vált.

Alfréd (Bokor Barna) is dupla kávés, betörő képű, szűk nadrágos, hózentrágeres, duzzadó izomzatú óriási gazember. Valaha színész volt, jelenleg illegális leánykereskedelmet folytat, és nem szégyell egy lecsúszott kurva, Luise Gift, kenyerén élni.

Lujzácska (B. Fülöp Erzsébet), szegény, nem egy hétszépség. Öltözete a legkülönfélébb stílusú ruhadarabokból áll: kopott cipő, mintás harisnya, piros, szakadozott szélű ruha, fehér szőrme és fekete táska. A színésznő olyan ocsmánynak, elvetemültnek és szerencsétlennek játssza szereplőjét, ahogyan azt a szöveg alapján képzelni lehet. Megalázza magát, a porban csúszik Alfréd pénze után, időnként csúnya, hisztériás rohamokban tör ki. Igaz, hogy elvetemült a szereplő, de az az érzésem, hogy a színésznő időnként túljátssza a figurát. Pedig két gyönyörű pillanata lehetetne. Az egyik, amikor imádkozik. Luise Gift szitkolózva társalog Istennel. Értem én, hogy egy lecsúszott kurvának már semmi reménye sincs, hogy csupa keserűség, hogy Istenben sem hisz, de ha már eszébe jut, hogy imádkozzon, legalább a kétségbeesett próbálkozást látnám. Olyan szép, olyan őszinte pillanat lehetett volna… A másik lehetőség pedig annak a versnek a felolvasásában lett volna, melyben Luise jobbik énjét keresi. Örültem volna, ha úgy olvassa fel, mint aki tényleg elhiszi magáról, hogy valaha volt egy jobbik énje, és azt még most is keresi, bár már túl mélyre süllyedt bűneiben ahhoz, hogy megtalálja. De a színésznő nem így adja elő, és mivel nem mutat egyetlen őszinte pillanatot sem a figurából, megrögzött bűnösnek tűnteti fel, olyannak, aki soha életében nem volt jó, és már soha nem is lehet az. Holott szöveg szerint a figura nem ilyen, és ezt az a két őszinte pillanat mutathatta volna meg, amit a színésznő nem játszott el.

Sebestyén Aba Ferdinándját ütődöttebbnek képzeltem. De ő egészen újszerű értelmezésben jelenítette meg a figurát. Az elegáns kabát, vasalt élű nadrág, fényes cipő és a sétapálca úri külsőt kölcsönöztek neki, ő pedig ilyennek is játszotta szereplőjét. Méltóságteljes járása, finom beszéde, kedvessége a kurvához, aztán a kisasszonyhoz elegánssá tették. Véleményem szerint ez az elegancia nem áll szemben azzal, hogy a figura kissé idióta. Hisz aki valamelyest jólöltözött ebben a darabban, azt hülyének nézik, mégpedig azért, mert idegen. Az idiótaság tehát az idegenségből adódik, és leginkább abból ismerhető fel, ha valaki szimplát kér.

A kisasszony (Gecse Ramóna) is jólöltözött: csinos kis szoknya, fényes, magas sarkú cipő van rajta, ő is új a városban, választékosan beszél, és szimpla kávét iszik. Figurája hasonlít a Ferdinándéhoz: benne is van elegancia és méltóság, hiába adja prostitúcióra a testét. Félénk, kissé szégyenlős lányt játszik. Szégyene abból adódik, hogy kényszerből került a pályára. Amikor pedig Ferdinánd újra el akarja venni feleségül, ordítva fejezi ki visszautasítását, hisz aki egyszer erre a sorsra jutott, azon már nem lehet segíteni.

A kisasszony ezzel a tettével igazolja Schminke eszméjét, miszerint a prostitúció gazdasági nyomorból táplálkozik. Schminke (László Csaba) meghal ezért az eszméért, halála pedig értelmetlen volna, ha a kisasszony az előadás végén nem a prostitúció mellett döntene. Hisz az eszme nem csak abból áll, hogy a prostitúciót a gazdasági nyomor táplálja, hanem abból is, hogy aki már rátévedt erre az útra, az szükségszerűen úgy végzi, mint Luise Gift. Schminke és a kongresszus valójában egy oldalon állnak, hisz mindannyian csak elvből szeretnék leküzdeni a leánykereskedelmet, gyakorlatban viszont nem. Ezt magyarázza, hogy Schminke az előadás végén felmászik a pódiumra, leül a bankett asztalhoz a kongresszus tagjai mellé, és onnan fejezi ki tiltakozását, hogy a kisasszony nem menjen újra férjhez Ferdinándhoz. Nagyon jó a jelmeze: szűk, szürke kosztüm, murokszárú öltönynadrág, kalap, aktatáska, nadrág alól kivillanó zokni. A piros zokni mindent megér! Nagyon vicces, és nagyon erős jel. Lehet, hogy csak a figurát kívánja minősíteni, és ezenkívül semmit nem jelent, de nézőként nem tudok eltekinteni egy ilyen erős jeltől. A piros szín a veszélyt, a szerencsétlenséget jelzi előre, ami be is következik: Schminke átáll a kongresszus oldalára, a kisasszony pedig eladja magát.

A darabtól eltérően itt nem egy csoport férfi képviseli a kongresszust, hanem három idős „hölgy”. Jónak tartom az ötletet, hisz így nagyobb súlyt kap a történet: a leánykereskedelmet nem férfiak, hanem nők gerjesztik. Méghozzá kétes előéletű nők. Hogy ez valóban így van, azt a főtitkár (Biluska Annamária) két mozdulattal tudtunkra adja: végigsimít testén, majd erotikus pózban Schminke fölé hajol, miközben azt hangoztatja, hogy a prostitúció mélyen gyökerezik az emberekben. Bár az ötlet jó, mégis a kongresszus jeleneténél ül le az előadás. A kisasszony kikérdezése túlságosan lassan történik, a kérdéseknek nincs súlyuk, nincsenek elég játékosan mondva, a replikák nem elég pörgősek, és a magas emelvény ellenére jól látszik, hogy egyes színésznők szégyenérzet nélkül olvassák a szöveget.

A közönség képviselője (Ördög Miklós Levente) lehetett volna dühösebb, mondhatta volna kicsit erősebb kikérem-magamnak hangnemben, hogy ő márpedig jól végződő bohózatot akar. Az viszont nagyon szép volt, amint Ferdinándot és a kisasszonyt úgy boronálta össze, mint két babát. De mivel ez az idilli házasság úgysem jöhetett volna létre, okvetlenül meg kellett jelennie Luise Giftnek méghozzá hófehér ruhában, részegen, italt okádva, valamint a bohócnak öltöztetett, zászlókat lengető statisztáknak, hogy groteszkké tegyék a jelenetet. Végződhet a történet boldog házassággal, ha a nézők úgy akarják, de a gazdasági nyomorból táplálkozó prostitúció úgyis újabb áldozatokat fog követelni magának, akik Luise Gifthez hasonlóan fogják végezni. A prostitúció pedig továbbra is megoldatlan problémaként marad majd a levegőben.

Vilém Flusser: Az írás. Van-e jövője az írásnak?

10. Olvasási módok

A józan emberi ész (amelynek tudvalevőleg sosincs igaza) szerint az írás megelőzi az olvasást, mivel az olvasáshoz valami írottra van szükségünk. Ez nem igaz. Már jóval az írás feltalálása előtt olvastak* (például borsót). Az írás maga is csak egy olvasási mód: egy kupacból, mint a szemeket, írásjeleket válogatunk ki, hogy sorokba, szálakba nyújthassuk őket. Az "olvasni" ("legere, legein") annyit jelent, mint kicsipegetni, szemezni. Ezt a szemezgetési tevékenységet "elektion"-nak nevezik, a hozzá szükséges képességet "intelligenciá"-nak, a szemezgetés eredményét pedig "eleganciá"-nak és "elit"-nek. Nem az írástudók az első "entellektüelek", ők csak az erre a történeti időszakra jellemző értelmiségiek, akik elegánsabban szemezgetnek, mint a korábbiak. Ha elfogadjuk, hogy az olvasás megelőzi az írást, a szemezgetés pedig a szálazást (vagyis a kalkulálás a komputálást), akkor a józan emberi ész számára rejtett nehézségek előtt állunk.

Az intelligencia képesség, hogy a halmazból valamit kicsipegessünk. ősember elődeink, akik kiszedegették egymásból a bolhákat, intelligens lények voltak. A tyúkok is intelligensek: kiszemezik a kukoricát a kupacból. Az író ember a tollasok közé sorolható. Tolla van és csipeget. Olvasni pedig két módon lehet: kritériumok szerint (tudjuk, mit kell csipegetni), vagy válogatás nélkül. Az első módszert "kritiká"-nak nevezik, a másodikat az angolok a "to read" szóval illetik, amely "találgatás"-t jelent. A tyúkok kritizálósak: az "ehető/nem ehető" kritériuma szerint csipegetnek. Ez a megkülönböztetés azonban megakadályozza a tyúkokat az írásban: feleszik a magokat - ahelyett, hogy felfűznék. A mi ősember elődeink ezzel szemben valószínűleg a kiszemezett bolhákat sorokba rendezték, mielőtt fölfalták volna őket. Emellett szól, hogy a köveket is egymás után sorba rakták, s ez arról árulkodik, hogy bármilyen kellemetlen is, de a kritikai gondolkodás megelőzte az írást. Akik azt bizonygatják, hogy a kritikai gondolkodást az írás hívja életre és követeli meg (akárcsak e könyv egyik argumentuma), a tyúkok láttán felülvizsgálhatnák nézeteiket.

Nem minden szemezhető: vannak (meg)olvashatatlan dolgok is. De minden kicsipegethető, hogy aztán kiszemezhető legyen. Ez a csipegető csőr élességétől függ és a tudomány ezt a csőrt egyre finomabbra köszörüli. Ha azonban a tudomány számára alapvető ismeretelméletet e módon fogalmazzuk meg, gondok támadnak. A csőrnek szét kell csipegetnie, hogy aztán szemezgethessen. Ha a csőr egyre finomabb lesz, akkor a szemcsék egyre kisebbek lesznek, mígnem szemezhetetlenné válnak. Ha a tudomány mindent szemezhetetlenné vált szemcsékbe kalkulál át, akkor a világ újra olvashatatlan lesz. A kritika, amely megelőzi az olvasást és állítólag lehetővé teszi azt, túl egzakttá válhat és ezáltal megakadályozhatja az olvasást. Ez is kellemetlen. Mindez mintha az "olvasatlanul hagyás", "a titok" javára szólna - miközben mi, legalábbis Kant óta, az emberi méltóság gyökerét a kritikai képességben látjuk.

A kritikai olvasás (ahogy például a tyúk megkülönbözteti a kukorica- és a homokszemet) egyben értékelés is. A kukorica jó, a homok nem jó. Ha van összefüggés az "interpretáció" és a "pretium" (ár és/vagy érték) között, akkor a tyúk interpretál. A kritikus olvasó szembetalálja magát a megfejtésre ("to read") váróval. Eközben nem a közmondásbeli vak tyúk szemezgetéséről van szó (amelyik, mint tudjuk, időnként szintén talál szemet), hanem jóval inkább egy elvben minden értéket elutasító olvasási módról. A tudomány azt állítja magáról, hogy így olvas. Állítása szerint számára a kukorica- és a homokszem azonos értékű, s mindkettő egyformán szemezhető. És a tudomány még egy lépéssel tovább megy: azt állítja, hogy a rejtvényfejtő olvasás fejlődés a kritérium szerintihez képest. Az érték meghaladásában és a talányfejtés diszciplináris használatában az olvasás tökéletesedése ismerhető fel. A kultúrtudományok, amelyek az általuk (le)olvasott jelenségeket interpretálják, tökéletlen tudományok a természettudományokhoz képest, amelyek elutasítják az általuk leolvasott jelenségek interpretálását. De ez is kellemetlen. Mert azt a látszatot kelti, hogy a kritikai képesség - távol attól, hogy az emberi méltóság alapja lenne - inkább a tyúkok sajátja, nem pedig az embereké. A természettudósok állítását alaposan szemügyre kell vennünk.

Az ember "eredetileg" mindenevő volt. Maga körül és magában mindent interpretálva olvasott: fákat és álmokat, csillagokat és a kávézaccot, a madarak röptét és saját máját. Mindezt felbecsülte és nagyra becsülte. Aztán tétován és lépésről lépésre megtanulta a talányfejtő olvasást. Fokozatosan eltávolított minden árcédulát a jelenségekről, és a kiszemezendő magokat értékmentes számjegyekkel látta el. Ez az árcédulákat eltávolító fejlődés pedig a világ külső kerületeiből indult ki, hogy egyre közelebb jusson a világ középpontjához, magához az olvasó emberhez. Az árcédulák először a kövekről és a csillagokról tűntek el. Így keletkeztek az első értékmentes tudományok, az asztronómia és a mechanika. Aztán a magvak érzéktelenítésével a kémia, a biológia, a szociológia stb. formájában egyre közelebb jutottak az emberhez, míg végül a talányfejtő, értékmentes olvasás gondolataink, érzéseink és akaratunk legtitkosabb szegletébe is behatolt, hogy onnan minden értéket, minden interpretációt kiűzzön. A talányfejtés szigorú tudománya abban áll, hogy az olvasandó világból minden puhány interpretációt eltávolítson. Egy értékmentessé vált világban nincs mit kritizálni. Senki sem szent és senki sem lator, ha kiolvashatjuk belőle, hogy azért szent és/vagy lator, mert a légköri nyomások hatására cselekedett és/vagy nem tudott az anyjával hálni.

Ha mármost a talányfejtő olvasás az egyetlen helyes olvasási mód, és ha minden interpretáló, értékelő olvasás primitívnek, tyúkeszűnek tekintendő, akkor aztán tényleg rábízhatjuk az olvasást a mesterséges intelligenciákra. Azok kevésbé tyúkeszűek, mint mi, nem esnek örökké az értékelés kísértésébe, egyszerűen keményebbek. Ami minket illet, lemondhatunk az olvasásról és az olvasni tanulásról. Az olvasással pedig az írásról, erről a szálazó-nyálazó olvasási módról is.

Mi is valójában a különbség a kritikai és a talányfejtő olvasás között? Itt áll előttünk egy halom, olvasásra váró mag. A kritikai olvasás kicsipegeti a jó magvakat belőle, míg végül csak a rosszak képeznek halmazt. A talányfejtő olvasás számára nincsenek jó és rossz magvak, de ennek az olvasási módnak is ki kell szemeznie néhányat, a többit pedig a kupacban hagyni. A végén aztán a talányfejtő olvasás előtt is két halmaz áll, például a kis és a nagy szemű magvak halmaza. Noha a "kicsi/nagy" nem érték (hanem tömeg), nem árcédula (hanem számszerű adat), mégis lennie kell egy kritériumnak, amely alapján különbséget teszünk kicsi és nagy között. Létezik is egy ilyen kritérium. "Mércé"-nek hívjuk. Egy mag a mércéhez való viszonya szerint lehet kicsi vagy nagy. Ez a mérce hitelesített, azaz nullponttal van ellátva, amelytől kezdve minden további pont fel van jegyezve. Egy mag nagy vagy kicsi, attól függően, hogy milyen távolságra van a nullponttól. Így a talányfejtő olvasásról kiderül, hogy rejtetten kritérium szerinti. Kritériuma a nullpont. A szigorú tudományok nem értékmentesek, hanem minden értéket egy abszolút nullponthoz viszonyítanak. Számukra a kijelentés, hogy egy mag "önmagában véve" nagy (vagy jó vagy szép), nem jelent semmit, de azt ki kell jelentenie, hogy relatíve nagy.

Ezzel az érdeklődés erre az abszolút nullpontra tolódik. Adjunk neki bármilyen pozitív nevet, hogy a szigorú tudományok méréseinek a titkára rájöhessünk. Nevezzük ezt a nullpontot "igazság"-nak. Ez "null"-pont, mivel végső, soha el nem érhető, ezért üresen álló pozíciót jelent. Ebben a szövegösszefüggésben felesleges ennek jelentőségén törni a fejünket. Legyen az "igazság" akár az, ami végül kiderül, akár az, amit végül leleplezünk, vagy az, amit az "adaequatio intellectus ad rem"-nek (a csőr hozzáigazítása a magkupachoz) köszönhetően végül elérni próbálunk - az igazság is elérhetetlen határeset marad. A talányfejtő olvasó ehhez a határesethez próbál közelíteni. Popper ezt "falszifikálás"-nak nevezi. Az ember addig szemezgeti a "fals" magokat a kupacból, míg végül (az idők végezetével) már csak az "igazak" maradnak meg. És lásd: az igazság elérhetetlen, s mégis valahogy eleve az ember birtokában kell lennie. Különben hogyan azonosíthatnánk a "fals" magokat hamisakként, s hogyan szemezhetnénk ki őket a kupacból. A talányfejtő olvasásról kiderül, hogy éppoly "primitív", mint a kritérium szerinti: akárcsak a tyúkok, a tudósok is eleve tudják, mely magvakat kell kiszemezni.

A döntő mozzanat itt Newton mondata, a "hypotheses non fingo" ("én a hipotéziseimet nem találtam ki"). A "fingere" igének ("úgy tenni, mintha") három főneve van, a "fikció", a "figura" és a "fogás". Newton szerint hipotézisei nem fikciók. Azt azonban nem tagadhatja, hogy segédfigurák az igazság nyakoncsípésében, és hogy éppolyan fogások, mint a többi figura, például a parabola, a hiperbola, az allegória, az egyenlet és a metafora. A talányfejtő olvasás, noha elutasítja, hogy valamilyen előzetes értékeket feltételezzen, mégis fiktív jellegű. Leonardo ezért beszélt a "fantasia essata"-ról.

A tudomány állítása gyenge lábon áll. A talányfejtő olvasás is titokban kritérium szerinti, s a tudomány éppúgy értékel, ahogy a művészet és a politika. Akárcsak a művészet és a politika, maga is fikció. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nincs értelme éles határt vonni tudomány, művészet és politika között. Fogadjuk el, hogy a tudományban a politikai-normatív mozzanatok mellett fiktív, művészi, költői mozzanatok is munkálnak, és hogy a művészetben és a politikában az igazságot keresik. Le kell szoknunk az értékmentes olvasás (tudomány) és az interpretáló olvasás (művészet és politika) közötti különbségtételről. Rilkével együtt be kell látnunk, hogy a túl sikeres megkülönböztetés hibájába esünk. Ha viszont jól tanulunk, meglepetések várnak ránk. A tudomány, a művészet és a politika, ha egyszer egységes olvasási módba tömörülnek, a világból és belőlünk eddig nem sejtett dolgokat olvashatnak ki.

A tudománynak a művészettel és a politikával való elkerülhetetlen összekapcsolódásában persze az a kellemetlen, hogy a jövőben hiába akarunk különbséget tenni fiktív és nem fiktív között. Ha a tudomány is a fikciók egyikeként lepleződik le, akkor minden értelmét elveszítette az, hogy "valós valóság"-ról beszéljünk: "valós" éppen az, amit a fikciók olvasnak fel. Nyilván Nietzsche is erre gondol, amikor azt mondja, hogy a művészet többet ér a valóságnál. Kritikai képességünk - s ezen valószínűleg a fikció és a valóság megkülönböztetését értjük - elvész, ha a talányfejtő olvasás leplezett kritérium szerinti olvasásnak bizonyul. Akkor rájöttünk a kritikai olvasás titkára, és már nem kritizálhatunk többé: a kritikai olvasás alapja a kritizálhatatlan hit.

A tyúkok azt hiszik, hogy a kukoricamag jó. A tudomány relativizálja ezt a hitet: a kukoricamag evésre jó (a homokszem pedig strandhomoknak). Ez azon a tudományos hiten alapszik, hogy a valóság értékmentes. Ha ezt a hitet bíráljuk, kiderül, hogy a valóság olyan, amilyennek hisszük. Ez a harmadik hit pedig már bírálhatatlan. Mert az ember tudja, ahhoz, hogy kritizálhasson, újabb hitre van szüksége. Az ember csak valamilyen hit alapján olvashat. Minden kritikai olvasás egy kritizálhatatlan hitből indul ki. Nélküle semmi sem kritizálható, nem is olvasható. Ezt a kritizálhatatlan hitünket vesztettük el. Ezzel együtt pedig egyáltalán a kritizálási és olvasási képességünket. Nincs többé értelme írni és olvasni tanulnunk. Nincs már mit olvasnunk és a fortiori nincs mit írnunk.

A talányfejtő olvasásról, ahogy azt a tudomány az interpretáló, kritikai olvasás alternatívájául felkínálja, kiderült, hogy titkos kritikai olvasás. Ezzel az olvasás alapja, az olvashatóságba (az első feltétel nélküli megfejtésébe) vetett hit rendült meg. Mégis lehetséges ebből az olvasási válságból egy egészen új olvasási módot kibontanunk, hogy a jövőben mégis tovább olvashassunk. Eddig a "to read"-et talányfejtésnek fogtuk fel. Wittgenstein joggal mondja, hogy rejtélyek nem léteznek. Hitünk elvesztése után tényleg képtelenek vagyunk arra, hogy a világban és magunkban felismerjünk egy olvasásra és megfejtésre váró talányt. A "to read"-et azonban fordíthatjuk "kitalálás"-nak is, s "talány" helyett a "puzzle"-ra, az összerakójátékra is gondolhatunk. A "to read" tehát azt is jelentheti, hogy a magokat úgy szemezzük és rakjuk össze, hogy abból valami értelmes dolog jöjjön ki. Ez az új olvasási mód most kezd kikristályosodni: a "komputálás" olvasási módja.

Az új olvasási mód esetében döntő, hogy a világot és mi magunkat értelmetlennek (abszurdnak) tekintsük, és hogy a világot és magunkat szemcsézve, e szemeket utóbb valami értelmes dologgá rakjuk össze. A kitaláló olvasás az értelmetlen "ősszöveg"-nek értelmet kölcsönöz. Eközben a jelentésvektorok visszafordításáról van szó: az olvasó nem von ki értelmet az olvasottból, hanem ő maga az, aki az olvasottnak értelmet ad. Az új olvasó (és a mesterséges intelligenciák) számára odakint és idebent nem léteznek jelek, amelyek bármit is jelentenének: semmi sem áll mögöttük. A részecskékből odakint és idebent kiolvasott, szemezgetésre és összeállításra váró mozaikok (mint például a szintetikus képek) visznek csak értelmet ebbe az egész értelmetlenségbe. A mozaikok fikciók, figurák, fogások, és mindegyikük valóság, amelyen belül az elaggott olvasási módok feladása után élnünk kell.

Ezáltal minden kritika elérte eredeti célját, a felvilágosítás tökéletes győzelmet aratott, s már nem marad más kritizálható vagy tisztázható dolog. Minden világossá vált, de mindenekelőtt annak ténye, hogy valamennyi kritérium, érték és mérés "ideológiai", és hogy a kiolvasható dolgok (a jelentések) mögött semmi sem áll. A teljesen felvilágosított tudatnak nincs már szüksége arra, hogy "intelligens" legyen, és valamit ki akarjon olvasni. Bátran koncentrálhat az alkotó összeolvasásra. A régi olvasási módból az újba való átmenetkor a történeti, értékelő, politikai tudatból átugrunk a kibernetikai, értelemadó, játékos tudatba. A jövőben ezzel a tudattal fogunk olvasni.

-----------
Jegyzetek

* A német "lesen" ige jelentése: olvas, szemel, szemezget, válogat, gyűjt. Míg a német eredetiben mindig a "lesen" alak szerepel, mi az értelemtől függően használjuk a magyar megfelelőt.